Miért nem adom oda anyának a lakáskulcsot? – Egy anya-lánya kapcsolat határai

– Nem, Gábor, nem adom oda anyának a kulcsot! – kiáltottam, miközben a konyhapultnál álltam, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A férjem értetlenül nézett rám, mintha valami egészen egyszerű dolgot kérne, és én túlreagálnám.

– De miért, Zsófi? Anyukád csak segíteni akar. Ha például elutazunk, jó lenne, ha valaki ránézne a lakásra. – Próbált nyugodt maradni, de éreztem, hogy mögötte ott feszül a csalódottság.

A szívem hevesen vert. Hirtelen visszacsöppentem a gyerekkoromba, amikor anya mindenhová követett: az iskolába, a barátnőmhöz, sőt, még a fürdőszobába is bekopogott, ha túl sokáig voltam bent. Mindig azt mondta, csak aggódik értem, de én úgy éreztem, sosem lehet saját titkom, saját életem.

– Nem érted, Gábor. Ha anya megkapja a kulcsot, bármikor bejöhet. Nem lesz nyugalmunk. – Hangom elcsuklott. – Nekem ez fontos.

Gábor sóhajtott, és leült az asztalhoz. – Szerintem túlzásba viszed. De ha ennyire zavar, akkor legyen így. Csak azt nem értem, miért nem bízol benne.

Nem a bizalomról van szó. Vagy talán mégis? Vajon lehet-e bízni abban, aki mindig mindent jobban tudott nálam? Aki a gimnáziumi szerelmemet is elüldözte egyetlen beszélgetéssel? Aki a főiskolai albérletembe is bejárt takarítani – persze csak „segíteni” akart.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Gábor már aludt, de én csak bámultam a plafont. Eszembe jutott az a nap, amikor először vittem haza Gábort bemutatni anyának. Anyám végigmérte őt, majd félrehívott a konyhába.

– Zsófi, biztos vagy benne, hogy ő az igazi? Nem túl halkszavú? Egy férfi legyen határozott! – suttogta, de a hangjában ott volt az ítélet. Akkor is megpróbáltam kiállni magamért, de végül mindig engedtem neki. Most viszont már nem akarok.

Másnap reggel anya hívott. – Szia kicsim! Gondoltam, ha már úgyis dolgoztok, beugranék egy kicsit, viszek friss pogácsát. Add már oda a kulcsot, ne kelljen mindig várnom rátok a lépcsőházban!

A torkomban gombóc nőtt. – Anya, most nem alkalmas… Majd ha itthon vagyunk, szívesen látunk. – Próbáltam kedves lenni, de éreztem, hogy anyám megsértődik.

– Régen mindent megosztottunk egymással. Most meg már be sem engedsz a saját lányodhoz? – hallottam a hangjában a sértettséget és a manipulációt.

Letettem a telefont, és sírni kezdtem. Gábor odajött, átölelt. – Nem kell bűntudatot érezned. Ez a te otthonod is. Jogod van eldönteni, ki léphet be ide.

De a bűntudat nem múlt el. A munkahelyemen is nehezen koncentráltam. A kolléganőm, Judit észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt, Zsófi? – kérdezte ebédszünetben.

– Anyám… Nem akarom odaadni neki a lakáskulcsot, de úgy érzem, ezzel megbántom. – sóhajtottam.

Judit elmosolyodott. – Nálunk is ugyanez volt. Anyám egyszer bejött hozzánk, amikor nem voltunk otthon, és átrendezte a nappalit! Azóta csak akkor jöhet, ha mi is otthon vagyunk. Meg kell húzni a határokat.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? Megmondani anyának, hogy mostantól másképp lesz? De mi van, ha ezzel végleg eltávolodom tőle?

Este Gáborral leültünk beszélgetni.

– Szeretném, ha megértenéd, hogy nekem ez nem csak egy kulcsról szól. Ez arról szól, hogy végre én dönthetek a saját életemről. – mondtam halkan.

Gábor bólintott. – Támogatlak. Csak azt szeretném, ha nem szenvednél emiatt.

Pár nap múlva anya újra próbálkozott. Ezúttal személyesen jött el, pogácsával és egy kulcstartóval a kezében.

– Nézd, milyen szép! Erre akasztanád a kulcsot. – mondta mosolyogva, de a szeme szomorú volt.

– Anya, szeretlek, de nem adhatom oda a kulcsot. Ez most nekem fontos. Szeretném, ha tiszteletben tartanád. – mondtam ki végre remegő hangon.

Anyám arca megkeményedett. – Hát jó. Akkor majd csak vendég leszek nálatok. – mondta, és elindult kifelé.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és fájdalmat. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre felnőttem?

Most itt ülök a nappaliban, és azon gondolkodom: lehet-e egyszerre jó lánya az ember az anyjának, és jó felesége a férjének? Hol húzódik a határ szeretet és szabadság között? Ti mit tennétek a helyemben?