Miért nem adhatok anyának kulcsot a lakásunkhoz? – Egy anya-lánya harc a szabadságért

– Miért nem adod ide a kulcsot, Zsófi? – kérdezte anya, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezével idegesen dobolt a laminált felületen. A hangja egyszerre volt sértett és követelőző, mintha valami magától értetődőt tagadnék meg tőle.

A torkomban gombóc nőtt. A férjem, Gábor épp a nappaliban játszott a kisfiunkkal, Marcellal, de én csak anyára tudtam figyelni. A tekintete égetett, mintha azt mondaná: „Hálátlan vagy.”

– Anya, ez most más – próbáltam halkan, de határozottan. – Ez már nem ugyanaz, mint amikor otthon laktam.

– De hát én csak segíteni akarok! – vágott közbe. – Ha lenne kulcsom, be tudnék ugrani, ha elfelejted bezárni az ajtót, vagy ha valami baj van. Régen is mindig rám számíthattál.

Régen. Az a szó annyi mindent jelentett. Gyerekkoromban anya mindenhová elkísért: az iskolába, különórákra, még a barátnőimhez is. Mindig tudni akarta, mit csinálok, kivel vagyok, mit érzek. Ha sírtam, azt mondta: „Ne hisztizz!” Ha örültem valaminek, azt mondta: „Majd meglátod, nem lesz ez mindig így.”

Azt hittem, ha felnövök és elköltözöm, majd végre szabad leszek. De anya mindig megtalálta a módját, hogy jelen legyen: telefonhívások reggelente („Felöltöztetted rendesen Marcit?”), váratlan látogatások („Csak hoztam egy kis levest!”), és most ez: a kulcs.

– Anya, szeretlek, de most már nekem is van családom – mondtam végül. – Szükségem van arra, hogy legyen saját terünk.

Láttam rajta, hogy nem érti. Vagy nem akarja érteni. Az arcán sértettség villant át.

– Tehát most már nem kellek? – kérdezte halkan.

– Nem erről van szó…

– Akkor miről? – A hangja remegett. – Mindent feladtam érted! Egyedül neveltelek fel! És most kizársz az életedből?

A könnyeim majdnem kibuggyantak. Gábor ekkor lépett be a konyhába.

– Minden rendben? – kérdezte óvatosan.

– Persze – feleltem gyorsan, de anya már felállt.

– Nem akarok zavarni – mondta fagyosan. – Majd hívj, ha szükséged lesz rám.

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, úgy éreztem magam, mint egy áruló. Gábor átölelt.

– Jól döntöttél – suttogta. – Kell a határ.

De én csak bámultam az ajtót. Vajon tényleg jól döntöttem? Vajon lehet úgy szeretni valakit, hogy közben nemet mondunk neki?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Gyerekkorom emlékei kavarogtak bennem: ahogy anya fésüli a hajam reggelente; ahogy együtt sütjük a palacsintát vasárnaponként; ahogy sírva ölel magához egy-egy rossz jegy után. De ott voltak azok a pillanatok is, amikor úgy éreztem, megfulladok mellette: amikor nem engedte meg, hogy elmenjek a barátnőimmel moziba; amikor kinevette az első szerelmemet; amikor azt mondta: „Majd én tudom, mi jó neked.”

Most pedig itt vagyok: harminckét évesen, saját családdal, és még mindig attól félek, hogy megbántom őt.

Másnap reggel anya nem hívott. Egész nap vártam a telefonját. Délután végül én tárcsáztam.

– Szia anya…

– Szia – felelte röviden.

– Szeretném, ha eljönnél vasárnap ebédre.

– Nem akarok zavarni…

– Nem zavarsz. Csak… szeretném, ha tudnád: fontos vagy nekem. De most már nekem is kell egy kis tér.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Majd meglátom – mondta végül.

Letettem a telefont és sírtam. Gábor odajött hozzám.

– Ez most nehéz lesz – mondta halkan –, de muszáj kitartanod magad mellett.

A következő hetekben anya ritkábban jelentkezett. Néha úgy éreztem, hiányzik az állandó jelenléte; máskor meg felszabadító volt végre saját döntéseket hozni anélkül, hogy valaki minden lépésemet figyelné.

Egyik este Marci lázas lett. Pánikba estem: mit csináljak? Felhívjam anyát? Végül Gáborral együtt megoldottuk: lázmérés, hűtőfürdő, orvos hívása. Másnap reggel Marci jobban volt.

Akkor értettem meg igazán: képes vagyok rá. Tudok anya lenni anélkül is, hogy anyám minden pillanatban ott lenne mellettem.

Vasárnap ebédre végül eljött anya. Csendes volt, visszafogottabb, mint szokott. De amikor Marci odabújt hozzá és azt mondta: „Szeretlek nagyi!”, láttam rajta a könnyeket.

Ebéd után leültünk kettesben egy teára.

– Tudod – kezdte halkan –, nehéz elengedni téged. Az egész életem te voltál…

– Tudom – suttogtam –, de most már nekem is kell egy kis szabadság.

Bólintott. Nem szólt többet erről. De tudtam: ez most egy új kezdet lehet nekünk is.

Azóta is sokszor eszembe jut: vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nemet mondunk neki? Ti mit gondoltok? Hol van az egészséges határ szülő és felnőtt gyerek között?