„Miért kell neked még egy lakás, amikor már négy is van? És mi lesz velem meg anyával?” – Egy budapesti családi harc igaz története

„Miért kell neked még egy lakás, amikor már négy is van? És mi lesz velem meg anyával?” – kiabáltam Eszterre, miközben a nappalinkban álltunk, a régi szőnyegen, amin gyerekkorunkban együtt játszottunk. Anyám csendben ült a fotelben, a keze remegett, ahogy a teáscsészét szorongatta. A szoba levegője fojtogató volt, mintha minden kimondott szóval egyre nehezebb lett volna lélegezni.

Eszter csak vállat vont. „Júlia, ez nem személyes. Tudod jól, hogy befektetésnek kell. Az ingatlan most jó áron megy, és nekem is gondolnom kell a jövőmre.”

A szívem összeszorult. Hogy lehet valakinek ilyen hideg a szíve? Hiszen ő volt az, aki régen mindig megvédett az iskolában, aki esténként mesét olvasott nekem, amikor anyánk túl fáradt volt. Most pedig ugyanaz a nővérem akarja elvenni tőlünk az otthonunkat – azt az egyetlen helyet, ahol még biztonságban érezhetem magam.

Az egész akkor kezdődött, amikor apánk meghalt tavaly ősszel. A végrendelet szerint a lakás fele Eszterre szállt, a másik fele rám és anyára. Eszter azonban már régóta Budán él a férjével és két gyerekével, sőt, több lakása is van kiadva szerte a városban. Nekünk viszont ez az egyetlen otthonunk – egy régi polgári lakás Zuglóban, ahol minden falnak története van.

Az első hónapokban még reménykedtem, hogy valahogy megegyezünk. De Eszter egyre többször hívogatott ügyvédekkel fenyegetőzve. „Júlia, ha nem tudtok kifizetni engem, kénytelen leszek eladni az én részemet. Nem várhatok örökké.”

Anyám egyre csendesebb lett. Esténként csak ült az ablakban és nézte a kertet. Egyszer hallottam, ahogy halkan sír. „Nem értem, miért lett ilyen Eszter… Mindig olyan jó testvérek voltatok.”

Egyik este leültem anyám mellé. „Anya, nem hagyom, hogy utcára kerüljünk. Megoldom valahogy.” De magamban tudtam: nincs pénzünk kifizetni Esztert. A fizetésem épphogy elég a rezsire és az élelmiszerre. Anyám nyugdíja pedig… inkább nem is beszélek róla.

A következő hetekben minden napom rettegésben telt. Minden csengőszóra összerezzentem, attól félve, hogy valami hivatalos papírt hoznak. Próbáltam beszélni Eszterrel – hívtam telefonon, írtam neki üzeneteket.

Egyik délután végre felvette.

– Eszter, kérlek… – kezdtem remegő hangon. – Nem lehetne valahogy megegyezni? Tudod jól, hogy nincs hova mennünk.

– Júlia, én sem vagyok milliomos! – vágott vissza ingerülten. – Nekem is vannak költségeim! A gyerekek iskolája sem olcsó.

– De hát négy lakásod van! Miért pont ezt akarod elvenni tőlünk?

– Mert ez a legértékesebb! És különben is: apa így akarta.

Hazugság volt. Apa sosem akarta volna, hogy egymás torkának essünk.

Aznap este anyám rosszul lett. Mentőt kellett hívnom hozzá; kiderült, hogy magas vérnyomása van. Az orvos azt mondta: kerüljük a stresszt. Hogy mondjam el neki, hogy minden nap egy újabb harc?

A barátaim próbáltak segíteni: „Menj ügyvédhez! Ne hagyd magad!” De mit ér a jog, ha közben széthullik a család? Egyik este Zsuzsa barátnőm átjött hozzánk.

– Júlia, ne hagyd magad! Eszter csak azért ilyen kemény, mert azt hiszi, úgysem mersz lépni ellene.

– De hát ő a nővérem… Nem akarok bíróságra menni ellene.

– Ő sem gondol rád! Csak a pénz érdekli!

Zsuzsa szavai fájtak, de igaza volt. Mégis minden este azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért lett fontosabb a pénz mindennél?

Egyik reggel Eszter váratlanul megjelent nálunk. Anyám épp reggelit készített.

– Beszélnünk kell – mondta Eszter hidegen.

Leültünk az asztalhoz. Anyám keze remegett.

– Júlia, döntöttem – kezdte Eszter. – Ha két hónapon belül nem fizettek ki engem, eladom az én részemet egy befektetőnek. Onnantól kezdve nem tudok segíteni rajtatok.

Anyám sírva fakadt. Életemben először láttam ilyen összetörten.

– Eszter… kérlek… – suttogta anyám.

De Eszter csak felállt és elment.

Azóta minden napom rettegésben telik. Próbálok dolgozni, de nem tudok koncentrálni. Éjszakánként forgolódom az ágyban: mi lesz velünk? Hova megyünk majd? Hogy lehet valaki ennyire önző?

Most itt ülök az ablakban és nézem a kertet – ugyanúgy, ahogy anyám szokta. Vajon tényleg ennyit ér egy család? Vajon megéri mindent feláldozni a pénzért? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy családot akkor is, ha már mindenki csak magára gondol?