Miért Hasonlítja A Férjem Az Ételemet Másokéhoz? – Egy Este, Ami Mindent Megváltoztatott
– Megint túlfőzted a rizst, Anna – mondta Gábor, miközben a kanalat a tányér széléhez ütögette. Az ablakon túl az eső monoton kopogása próbálta elnyomni a hangját, de nekem minden szava élesebben hasított belém, mint valaha.
– Sajnálom, igyekeztem… – motyogtam, és próbáltam nem a szemébe nézni. A konyhában terjengő pörköltillat most hirtelen fojtogatóvá vált.
– Tudod, múlt héten Ádáméknál voltunk, és Zsuzsa olyan tökéletesen pergős rizst csinált! Nem is értem, hogy csinálja – folytatta, mintha csak egy időjárás-jelentést mondana.
A kezem megfeszült a villa nyelén. Zsuzsa. Már megint Zsuzsa. Mióta Ádám és Zsuzsa összeházasodtak, Gábor minden második mondatában ő szerepelt: „Zsuzsa így főz”, „Zsuzsa úgy terít”, „Zsuzsa házi kenyeret süt”. Mintha én sosem lennék elég jó.
– Talán el kéne mennem hozzá tanulni – szúrtam oda keserűen.
Gábor felnézett, és egy pillanatra meglepődöttnek tűnt. – Nem úgy értettem… Csak hát, tudod, lehetne változatosabb is néha. Anyám is mindig mondja, hogy régen mennyivel többféle ételt ettünk otthon.
Anyósom árnyéka ott ült közöttünk minden vacsoránál. Ő volt az, aki szerint a húslevesnek mindig áttetszőnek kell lennie, a rántott húsnak pedig ropogósnak. És én? Én csak próbáltam túlélni a hétköznapokat: munka után bevásárolni, főzni, mosni, tanulni a gyerekkel. De ez Gábornak sosem volt elég.
– Tudod mit? – csattantam fel hirtelen. – Ha ennyire nem jó semmi, amit csinálok, akkor csináld te! – A hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam.
A kisfiunk, Marci, ijedten nézett rám az asztal túloldaláról. – Anya… – suttogta.
Gábor elhallgatott. Egy pillanatig csak az eső hangját hallottuk. Aztán felállt az asztaltól, és szó nélkül kiment a konyhából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.
Ott maradtam Marcival és a kihűlő vacsorával. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Miért nem vagyok elég? Miért kell mindig másokhoz mérnie engem?
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Gábor későn jött be, szó nélkül feküdt le mellém. A hátát mutatta nekem. A csend köztünk vastagabb volt bármilyen takarónál.
Másnap reggel Gábor korán ment dolgozni. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmegyek korábban. Majd beszélünk.”
A munkahelyemen egész nap csak ezen járt az agyam. Vajon tényleg ennyire rossz feleség vagyok? Vagy csak Gábor túl sokat vár el? Minden kolléganőm panaszkodik néha a férjére, de nálunk mintha minden nap egy újabb vizsga lenne.
Este hazafelé menet megálltam a boltban. Vettem egy csomag basmati rizst – hátha azzal jobb lesz. De ahogy hazaértem és megláttam Gábort a kanapén ülni, minden bátorságom elszállt.
– Sajnálom a tegnap estét – mondtam halkan.
Gábor felnézett. – Én is sajnálom. Nem akartalak megbántani.
– De mégis mindig összehasonlítasz másokkal. Zsuzsával, anyukáddal… Soha nem vagyok elég jó neked? – kérdeztem remegő hangon.
Gábor sóhajtott. – Nem erről van szó… Csak szeretném, ha olyan lenne minden, mint régen otthon. Anyám főztje… Tudod, nekem az az otthon íze.
– És én? Én nem vagyok otthon? – kérdeztem könnyes szemmel.
Gábor nem válaszolt azonnal. Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett némán.
Végül megszólalt: – Szeretlek, Anna. Csak néha nehéz elengedni a múltat.
Aznap este együtt főztünk vacsorát. Nem lett tökéletes a rizs, de együtt nevettünk rajta. Marci is segített kevergetni a levest.
De valami bennem eltört azon az esős estén. Azóta is gyakran eszembe jut: vajon tényleg lehet-e valaha elég jó valaki más elvárásainak? Vagy csak magunkat kellene végre elfogadni?
Ti mit gondoltok? Volt már olyan érzésetek, hogy sosem vagytok elég jók annak, akit szerettek?