„Miért hagytam ott mindent? Egy magyar nő története a karrier és a házasság harcáról”

– Ne menj el, Anna! – kiáltotta utánam Gábor, miközben én már a bőröndömet húztam le a lépcsőn. A hangja remegett, de nem tudtam visszafordulni. A szívem hevesen vert, a kezem izzadt a bőrönd fogantyúján. Az egész házban fojtogató csend honolt, mintha minden bútor, minden kép az utolsó pillanatot figyelné.

Aznap reggel még azt hittem, hogy csak egy újabb veszekedés lesz. De amikor Gábor azt mondta: „Te már nem vagy az az Anna, akit elvettem”, valami eltört bennem. Talán igaza volt. Talán tényleg elveszítettem magam valahol a céges értekezletek, a határidők és a folyamatos bizonyítási kényszer között.

Pedig sosem akartam karrierista lenni. Mindig is hittem abban, hogy lehet egyensúlyt teremteni a munka és a család között. Anyám is ezt tanította: „Anna, ne hajszold túl magad, mert a végén egyedül maradsz.” De amikor Gábor elkezdett egyre később hazajárni, amikor a telefonján titkos üzenetek jelentek meg, amikor már nem beszéltünk egymással vacsora közben sem, rájöttem, hogy valamit tennem kell.

A munkahelyemen épp akkor nyílt meg egy vezetői pozíció. A főnököm, Katalin biztatott: „Anna, te vagy a legalkalmasabb! Ne hagyd ki ezt a lehetőséget!” Sokáig hezitáltam. Gábor mindig azt mondta: „Nekünk nem kell két karrierista ebbe a házba.” De amikor láttam rajta, hogy már nem vagyok fontos neki, hogy más dolgok kötik le a figyelmét – talán valaki más is –, eldöntöttem: most magamért fogok élni.

Az első hónapokban minden energiámat a munkába fektettem. Reggel hatkor keltem, este tízkor estem haza. A kollégáim csodálták az elszántságomat. Az anyám aggódott: „Anna, mikor pihensz? Mikor élsz?” De én csak mentem előre, mert úgy éreztem, ha most nem bizonyítok, örökre elveszítem önmagam.

Gábor egyre távolabb került tőlem. Egyik este, amikor hazaértem, már csak egy cetli várt az asztalon: „Elmentem sétálni.” Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. A ház hideg volt és üres. A közös képeinket néztem a falon: ott voltunk Szentendrén, mosolyogva; ott voltunk a Balaton partján, kézen fogva. Hol rontottuk el?

Egyik péntek este Gábor végül leült velem szemben a konyhaasztalhoz. – Anna, mi lett belőlünk? – kérdezte halkan. – Emlékszel még arra az estére, amikor megígértük egymásnak, hogy mindig őszinték leszünk?

– Emlékszem – suttogtam. – De már nem tudom, hogyan legyek őszinte veled. Félek attól, amit mondanék.

– Mondd el! – kérte.

– Félek attól, hogy már nem szeretsz – törtek elő belőlem a könnyek. – Félek attól, hogy csak azért dolgozol annyit, hogy ne kelljen velem lenned.

Gábor lehajtotta a fejét. – Talán igazad van. De te is eltűntél mellőlem. Már csak a munkád létezik.

Aznap este órákig beszélgettünk. Először őszintén, minden harag és vádaskodás nélkül. De másnap reggel mindketten tudtuk: valami végleg megváltozott.

A következő hetekben próbáltunk újra közeledni egymáshoz. Elmentünk moziba, sétáltunk a Margitszigeten, főztünk együtt vasárnaponként. De minden mozdulatban ott volt a feszültség. Egyikünk sem tudott már igazán felszabadultan nevetni.

A munkahelyemen közben egyre nagyobb sikereket értem el. Megkaptam az év dolgozója díjat, Katalin gratulált: „Büszke vagyok rád!” A kollégák irigykedve néztek rám. De amikor hazamentem este, csak az üres lakás várt.

Egy este anyám felhívott: – Anna, boldog vagy?

Nem tudtam mit felelni.

A válás gondolata először csak futólag jelent meg bennem. Aztán egyre gyakrabban gondoltam rá: talán jobb lenne mindkettőnknek külön utakon folytatni. Egyik este Gábor maga hozta szóba:

– Szerinted van még értelme ennek?

– Nem tudom – feleltem őszintén.

Végül közösen döntöttünk: elválunk. Nem volt nagy veszekedés, nem voltak csúnya szavak. Csak két ember ült egymással szemben, akik már nem tudtak egymásnak örülni.

Ahogy pakoltam a bőröndömet azon az estén, minden tárgyhoz emlékek kötöttek: az első közös karácsonyunk díszei, Gábor kedvenc bögréje, egy régi mozijegy. Minden egyes darab egy-egy boldog pillanatot idézett fel – és azt is, mennyire más lett most minden.

Az ajtóban még egyszer visszanéztem. A ház hidegebb volt, mint valaha.

Most itt ülök egy albérletben Zuglóban, és próbálom újra összerakni magam. A karrierem megvan – de vajon tényleg boldoggá tesz? Megérte feladni mindent érte? Vagy lehetett volna másképp is dönteni?

Ti mit gondoltok? Lehet egyszerre sikeresnek lenni és boldog házasságban élni Magyarországon? Vagy mindig választanunk kell?