„Miért én vagyok a hibás, hogy a testvérem beteg?” – Egy lány menekülése a családi elvárások elől

– Miért vagy ilyen önző, Zsófi? – ordította anyám, miközben a konyhapultot csapkodta. – Hogy lehetsz ilyen szívtelen? A saját öcséd szenved, te meg csak a telefonodat nyomkodod!

A hangja még most is visszhangzik a fejemben, pedig már hónapok óta nem hallottam élőben. Akkor, azon a júniusi délutánon, amikor érettségi után hazaértem, már tudtam, hogy nem bírom tovább. Aznap este csendben összepakoltam néhány ruhát, a kedvenc könyveimet és a naplómat, majd kisurrantam a lakótelepi lakásból. Azóta sem néztem vissza.

A történetem nem egyedi, de mégis úgy érzem, mintha senki sem értené igazán. Az öcsém, Marci, hatéves kora óta beteg. Egy ritka autoimmun betegség kínozza; gyakran van kórházban, és anyám minden idejét és energiáját neki szenteli. Vagyis… inkább azt mondanám: minden haragját és csalódottságát rám zúdítja.

– Ha segítenél többet, talán nem lenne ilyen rossz a helyzet! – vágta hozzám egyik este, amikor Marci láza megint felszökött. – Te csak magadra gondolsz! Miért nem lehettél te beteg helyette?

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Akkor éreztem először, hogy anyám talán tényleg jobban örülne, ha én lennék az ágyban fekvő gyerek. Onnantól kezdve minden nap egyre nehezebb lett. Az iskolában próbáltam megfelelni, de otthon mindig csak a hibáimat látták.

A barátaim – Dóri és Gergő – sokszor mondták, hogy ne vegyem magamra anyám szavait. De hogyan lehetne nem magamra venni, ha minden nap azt hallom, hogy én vagyok a hibás Marci betegségéért? Hogy én vagyok az önző, aki nem segít? Hogy én vagyok az oka annak, hogy anyám boldogtalan?

Az utolsó csepp az volt, amikor egy este anyám részegen rám üvöltött:

– Bárcsak te lennél beteg! Akkor legalább tudnám, hogy miért szenvedek!

Aznap éjjel sírva írtam bejegyzést a naplómba: „Nem akarok többé itt élni. Nem akarom ezt hallani. Nem akarom ezt érezni.”

Másnap reggel már egy albérletben ébredtem Dóriéknál. Az első napokban felszabadultnak éreztem magam – végre nem kellett attól félnem, mikor tör ki újabb veszekedés otthon. De a lelkiismeret-furdalás nem hagyott nyugodni. Vajon tényleg én vagyok az önző? Tényleg cserbenhagytam a családomat?

Anyám naponta írt üzeneteket:

„Remélem boldog vagy ott egyedül! Marci megint rosszul van, de téged ez sem érdekel.”
„Tudod mit? Bárcsak soha ne születtél volna meg!”

Ezeket az üzeneteket újra és újra elolvastam. Néha töröltem őket, néha csak bámultam a kijelzőt könnyes szemmel. Dóri próbált vigasztalni:

– Zsófi, ez nem a te hibád. Anyukádnak segítségre lenne szüksége, de nem így kellene kezelnie téged.

Gergő is próbált segíteni:

– Ha visszamész hozzájuk, csak újra bűnbak leszel. Most végre lehetőséged van saját életet kezdeni.

De hogyan kezdhetnék új életet úgy, hogy közben minden nap azt érzem: elárultam a családomat?

Az albérletben minden este csend volt. Hiányzott Marci nevetése – amikor éppen jobban volt –, hiányzott még anyám is… vagy inkább az az anyukám hiányzott, aki régen volt: aki mesét olvasott nekünk lefekvés előtt, aki palacsintát sütött vasárnap reggelente.

Egyik este Dóri anyukája leült mellém a konyhában:

– Zsófi, tudod… néha az emberek annyira el vannak keseredve, hogy csak bántani tudnak másokat. De attól még neked jogod van boldognak lenni.

Először sírtam el magam igazán. Mert valahol mélyen mindig azt hittem: nekem nincs jogom boldognak lenni addig, amíg Marci beteg.

Azóta eltelt három hónap. Találtam munkát egy kis pékségben; minden reggel hatkor kelek, dagasztom a tésztát és érzem a friss kenyér illatát. A főnököm, Kati néni mindig mosolyogva fogad:

– Látom rajtad, hogy sok mindenen mentél keresztül. De itt újrakezdheted.

Néha még most is kapok üzenetet anyámtól – hol könyörögve, hol fenyegetőzve. Marci állapotáról csak annyit tudok, amennyit Dóri Facebookon lát; anyám nem hajlandó beszélni velem normálisan.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon valaha képes leszek megbocsátani neki? Vajon ő valaha képes lesz belátni, hogy amit velem tett, az is fájdalom? Vajon lehet-e újra családunk abból, ami ennyire összetört?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki azt kívánta: bárcsak soha ne születtem volna meg?