Mi marad, ha mindent elveszítesz? Egy özvegy története a reményről és újrakezdésről

„Nem maradhatsz tovább, Zsuzsa néni. Apánk végrendelete világos volt.” A hangja kemény, szinte idegen. Ott állok a nappali közepén, a kezem remeg, a szívem a torkomban dobog. Még érzem Laci utolsó érintését, ahogy elbúcsúzott tőlem a kórházi ágyon, de most már csak a fia, Gábor áll előttem, és a lánya, Dóra a háttérben összefont karral.

„Ez volt az otthonom húsz évig” – suttogom, de a hangom elvész a csendben. Gábor szeme meg se rebben. „Az apánk mindent ránk hagyott. Sajnálom.” De nem sajnálja. Látom rajta. Azt hiszik, csak egy betolakodó vagyok, aki elvette az apjukat tőlük. Pedig én csak szerettem Lacit – mindannyiukat szerettem.

Aznap este egy bőrönddel és egy táskával ülök a buszon. Az ablakon túl Budapest fényei villognak, de én csak a múltat látom: a közös karácsonyokat, a vasárnapi ebédeket, amikor Dóra még hozzám bújt, hogy meséljek neki. Most meg… most kidobtak, mintha sosem lettem volna része az életüknek.

A nővéremhez megyek Zuglóba. „Gyere csak, Zsuzsi, majd megoldjuk!” – mondja Éva, de látom rajta az aggodalmat. Két gyerek, egy kis lakás, kevés pénz – nem hiányzom én ide. Mégis befogadnak. Az első éjszakán alig alszom. A plafont bámulom, és azon gondolkodom: hogyan lehet egyik napról a másikra senkivé válni?

Másnap reggel Éva kávét főz. „Beszéltem Marikával a szomszédban, keresnek valakit az iskolába takarítani.” Én tanár voltam valaha, de most örülök minden lehetőségnek. Elmegyek az iskolába, ahol a gyerekek futkároznak a folyosón. A tanáriban régi kollégák néznek rám sajnálkozva. „Sajnáljuk Lacit” – mondják. De senki sem kérdezi: hogy vagyok?

A munka nehéz, de legalább van miért felkelni reggelente. Az első fizetésből veszek egy csokor virágot Évának. „Köszönöm” – mondom neki este, miközben a gyerekek már alszanak. „Ne butáskodj” – legyint, de látom rajta: fáradt.

Hetek telnek el. Próbálok nem gondolni Lacira, de minden este előveszem a fényképét. Néha beszélek hozzá halkan: „Miért hagytál itt? Miért nem védtél meg?” Aztán sírok egy kicsit, majd elalszom.

Egy nap az iskolában egy kisfiú odajön hozzám: „Zsuzsa néni, maga miért szomorú?” Meglepődöm. „Csak fáradt vagyok” – hazudom. De ő nem hiszi el. Másnap rajzot hoz nekem: egy házat rajzol rá és ráírja: „Ez az ön otthona.” Elmosolyodom először hetek óta.

Aztán egy este Éva leül mellém. „Zsuzsi, nem maradhatsz örökké nálunk. Próbáltam beszélni Gáborékkal…” Elfordulok tőle. „Nem akarok visszamenni.” „De hát jogod lenne ott élni!” – mondja dühösen. „Nincs jogom semmihez” – suttogom.

Aznap éjjel elhatározom: új életet kezdek. Másnap feladok egy hirdetést: „Középkorú nő keres albérletet hosszú távra.” Egy idős házaspár jelentkezik Kőbányáról. Elmegyek hozzájuk; Erzsi néni és Pista bácsi kedvesek, szobát adnak olcsón. „Mi is elvesztettünk már sok mindent” – mondja Erzsi néni teával kínálva.

Lassan új barátokat szerzek: Marika a szomszédból minden vasárnap meghív ebédre; az iskolában Klári néni mindig hoz nekem süteményt; Pista bácsi megtanít sakkozni. Kezdek újra nevetni.

Egy nap levelet kapok Gábortól: „Sajnáljuk, ahogy bántunk veled.” Nem tudom eldönteni, mit érzek: haragot? Megkönnyebbülést? Vagy csak ürességet? Nem válaszolok rögtön.

Az iskolában kineveznek takarításvezetőnek; már én osztom be a többieket. A gyerekek szeretnek; néha mesélek nekik Laciról is – már nem fáj annyira kimondani a nevét.

Egy év telt el azóta, hogy mindent elvesztettem. Most egy kis szobában élek Kőbányán, de már nem érzem magam senkinek. Barátaim vannak, munkám van – és reményem is.

Néha még álmodom Lacival és a régi családommal. De már nem sírok minden este.

Vajon tényleg csak akkor derül ki, kik vagyunk és mire vagyunk képesek, amikor mindent elveszítünk? Ti mit tennétek az én helyemben? Várom a gondolataitokat.