Mi lesz velem, ha elveszítem az otthonom? Egy magyar anya lehetetlen döntése – az én történetem

– Anya, kérlek, értsd meg! – Gábor hangja remegett, ahogy a nappali közepén állt, szorosan maga mellett tartva a feleségét, Katát. – Nincs más lehetőségünk. A lakásunkat elvitte a bank, és a gyerekeknek iskolába kell járniuk. Nem tudunk albérletet fizetni. Ez az egyetlen esélyünk.

Ott ültem a régi fotelomban, amelyben annyi estét töltöttem el egyedül, mióta az uram, Laci meghalt. A szívem összeszorult. A falon még ott lógtak a régi családi képek: Gábor első napja az óvodában, az esküvőjük, a kis unokáim mosolygós arca. Minden emlék ebben a zuglói lakásban élt tovább velem. Ez volt az én menedékem, az utolsó biztos pontom.

– És én? – kérdeztem halkan. – Hová menjek én? Hatvanhét éves vagyok, Gábor. Nem tudok új életet kezdeni. Ez mindenem.

Kata lesütötte a szemét. Mindig is éreztem, hogy sosem fogadott el igazán. Most is inkább a falat nézte, mint engem.

– Anya, nem akarunk bántani – szólt közbe Gábor –, de nekünk most nagyobb szükségünk van erre a lakásra. Te elmehetnél a nővéredhez vidékre, vagy kereshetnél egy idősek otthonát…

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Idősek otthona? Hát ennyit érek? Egy élet munkája után most kidobnak ebből a lakásból?

– Tudod jól, hogy Éva néni beteg – mondtam remegő hangon. – Nem tudnék ott maradni. És egy otthonba… – Elakadtam. – Nem akarok idegenek között meghalni.

Gábor idegesen járkált fel-alá. Az ablakon túl már sötétedett, a szomszéd ház ablakában fény gyulladt. Eszembe jutottak azok az esték, amikor még együtt vacsoráztunk mindannyian: Laci, Gábor, sőt még Kata is nevetett néha. Most meg csak feszültség és hidegség maradt.

– Anya, gondolj a gyerekekre! – szólt közbe Kata végül. – Sári most megy első osztályba. Nem akarod, hogy hajléktalan legyen?

A bűntudat összeroppantott. Hát milyen anya vagyok én? Hogy választhatom magamat az unokáim helyett? De ugyanakkor… ki fog rám gondolni? Ki fog engem megvédeni?

Aznap este alig aludtam valamit. A plafont bámultam, hallgattam a régi órám kattogását. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az anya mindig feláldozza magát.” De vajon meddig lehet ezt bírni? Vajon tényleg kötelességem mindent odaadni?

Másnap reggel Gábor már korán jött. Egy papírt tartott a kezében.

– Anya, ha aláírod ezt, hivatalosan is átírjuk a lakást a nevemre. Megígérem, segítünk neked költözni.

A kezem remegett, ahogy elvettem tőle a papírt. Olyan volt, mintha valaki kitépné alólam a földet.

– És ha egyszer majd ti is öregek lesztek? – kérdeztem halkan. – Akkor majd ti is így jártok?

Gábor nem válaszolt. Csak állt ott némán.

Aznap délután elmentem sétálni a Városligetbe. Néztem a fiatalokat, ahogy nevetnek, bicikliznek, kutyát sétáltatnak. Én meg csak ültem egy padon és sírtam csendben.

Este felhívtam Éva nénit.

– Ilona, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Egy anya nem szolgája a gyerekeinek! Ha most mindent odaadsz, mi marad neked?

De hát mit tehettem volna? Az unokáimnak kellett egy otthon…

Végül három nap múlva aláírtam a papírt. Gábor boldog volt, Kata is megkönnyebbültnek tűnt. Én pedig összepakoltam két bőröndbe az életemet és beköltöztem egy zuglói idősek otthonába.

Az első hetek borzalmasak voltak. Idegenek között ébredtem minden reggel; hiányzott a régi fotelom, az ablakomból látható fák susogása. Gáborék ritkán látogattak meg – mindig volt valami fontosabb dolguk.

Egyik este az ablakból néztem a várost és azon gondolkodtam: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg ez az anyai szeretet ára? Vagy csak kihasználtak? Vajon hányan vannak még így Magyarországon?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell egy anyának áldozatot hoznia?