Menyem Anyját Kellett Ápolnom: Öt Év, Amely Mindent Megváltoztatott
– Nem lehetne, hogy legalább most az egyszer rám figyeljetek? – csattantam fel, miközben a konyhában álltam, és a mosogatórongyot szorongattam. A fiam, Gergő, csak lesütötte a szemét, a menyem, Zsófi pedig idegesen babrálta a telefonját.
– Anya, tudod, hogy mennyire nehéz most minden – mondta Gergő halkan. – Zsófi anyukája beteg lett, és nincs senki más, aki gondoskodhatna róla. Te vagy az egyetlen, akiben megbízunk.
A szívem összeszorult. Nem erre készültem a nyugdíjas éveimben. Azt hittem, végre magamra találhatok, utazhatok, olvashatok, vagy csak egyszerűen élvezhetem a csendet. Ehelyett most azt kérték tőlem, hogy költözzön hozzám Zsófi anyja, Margit néni – egy asszony, akit alig ismertem.
Az első napokban Margit néni csendes volt. Ült a fotelben, nézte a tévét, és néha sóhajtott egy nagyot. Próbáltam kedves lenni vele: főztem neki húslevest, sütöttem almás pitét, de ő csak annyit mondott: „Köszönöm.” Semmi több. Úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.
Egy este azonban minden megváltozott. Margit néni halkan sírt a szobájában. Beléptem hozzá.
– Mi a baj? – kérdeztem óvatosan.
– Hiányzik az otthonom – suttogta. – A kertem, a rózsáim… A férjem…
Leültem mellé az ágyra. Hirtelen megértettem valamit: nem csak nekem nehéz ez az egész helyzet. Ő is elveszített mindent.
Az idő telt. Margit néni egyre gyengébb lett. Néha dühös volt rám mindenért: ha túl meleg volt a tea, ha nem találtam meg a kedvenc kendőjét. Máskor pedig úgy kapaszkodott belém, mint egy gyerek.
A családom közben egyre távolabb került tőlem. Gergő és Zsófi New Yorkban dolgoztak, ritkán hívtak fel. Az unokámat is alig láttam. Egyedül maradtam Margit nénivel és az emlékeimmel.
Egyik este összevesztem Gergővel telefonon.
– Nem bírom tovább! – kiabáltam. – Ez nem az én életem! Nekem is vannak érzéseim!
– Anya, kérlek… – kezdte Gergő fáradtan. – Tudom, hogy nehéz, de most nincs más választásunk.
Letettem a telefont. Sírtam. Úgy éreztem, senki sem ért meg.
Aztán jött az első karácsony Margit nénivel. Együtt díszítettük fel a fát. Ő mesélt a régi karácsonyokról, amikor még fiatal volt. Egyszer csak rám nézett:
– Köszönöm, hogy itt lehetek veled. Tudom, hogy nem könnyű velem.
Elmosolyodtam. Talán mégis van értelme ennek az egésznek.
Az évek teltek. Margit néni állapota romlott. Egyre többet kellett segítenem neki: fürdetni, etetni, gyógyszereket adagolni. Néha úgy éreztem magam, mint egy ápolónő – de közben valahol barátok lettünk.
A család közben továbbra is csak ritkán jelentkezett. Az unokám már iskolás lett, de csak fényképeken láttam őt nőni.
Egy nap Margit néni elesett a fürdőszobában. Mentőt kellett hívnom. Amíg a kórházban volt, üresnek éreztem a lakást – és magamat is.
Amikor hazahozták, már tudtam: közel a vég.
Az utolsó estéjén odahúztam mellé egy széket.
– Köszönöm mindent – suttogta Margit néni. – Te voltál az én családom.
Másnap reggel már nem ébredt fel.
Most itt ülök a nappaliban, és nézem az üres fotelt. Öt év telt el így – öt év önfeláldozásban és magányban. Vajon jól döntöttem? Megérte mindent feladni másokért? Vagy csak hagytam, hogy elsodorjon az élet?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri ennyire önzetlennek lenni? Várom a gondolataitokat.