Meghívtam a volt menyemet hozzánk: Most a fiam idegennek érzi magát a saját otthonában

– Anyu, ezt most komolyan gondoltad? – kérdezte Zoltán, miközben az ajtóban állt, kabátját még le sem vette. A hangjában ott vibrált a düh és a csalódottság, amitől összeszorult a szívem.

Nem válaszoltam rögtön. A konyhaasztalon ott gőzölgött a frissen főzött húsleves, amit még reggel főztem, hátha ma végre együtt ebédelünk. De most minden más lett. Zsófi, a volt menyem, éppen a szobájában pakolt ki, és minden egyes doboz, amit letett, egy újabb szög volt abba a képzeletbeli koporsóba, amiben a családi békénk nyugodott.

Zoltán mindig is érzékeny fiú volt. Az apja elhagyott minket, amikor még csak hétéves volt. Akkor azt hittem, hogy majd én pótolom neki mindazt, amit egy apa adhat. Hogy majd én leszek az erős, a biztos pont. De most, ahogy ott állt előttem, haraggal a szemében, rájöttem: talán mindent elrontottam.

– Zsófi nem maradhat az utcán – mondtam halkan. – Nincs hova mennie, és te is tudod, hogy az anyja vidéken él, az apja meg… hát ő sosem törődött vele.

– De hát elváltunk! – csattant fel Zoltán. – Anyu, érted ezt? Elváltunk! Nem akarom minden nap látni őt! Nem akarom újra átélni azt a poklot!

A hangja megtört. Láttam rajta, hogy fáj neki ez az egész. De Zsófi is sírt tegnap este, amikor felhívtam. Azt mondta, nem bírja tovább az albérletet, elvesztette a munkáját is. Nem tudtam nemet mondani neki. Hiszen ő is a családom része volt annyi éven át.

Zoltán és Zsófi tizenkilenc évesen házasodtak össze. Túl fiatalok voltak mindketten. Én is mondtam nekik, hogy várjanak még, de nem hallgattak rám. Szerették egymást – legalábbis akkor úgy tűnt. Aztán jöttek a hétköznapok, a számlák, a veszekedések. Végül Zsófi összepakolt és elment.

Azóta Zoltán mintha megkeményedett volna. Ritkábban járt haza, többet dolgozott, és ha szóba került Zsófi neve, csak legyintett. Most viszont újra itt volt minden: a régi sérelmek, a kimondatlan szavak.

– Nem akarom ezt! – mondta újra Zoltán. – Miért nem kérdeztél meg engem?

– Mert tudtam volna a választ – feleltem őszintén. – De néha muszáj segíteni annak is, aki megbántott minket.

Csend lett köztünk. Hallottam, ahogy Zsófi halkan sírdogál a szobájában. Legszívesebben odamentem volna hozzá is, megölelni őt is és Zoltánt is egyszerre – de tudtam, hogy egyikük sem fogadná most el tőlem ezt.

Aznap este mindenki külön evett. A húsleves kihűlt az asztalon.

Másnap reggel Zsófi csendben ült a konyhában egy bögre teával. A szemei vörösek voltak a sírástól.

– Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak – mondta halkan.

– Nem te tehetsz róla – válaszoltam. – Az élet néha igazságtalan.

– Zoltán nagyon haragszik rám… – suttogta.

– Majd megbékél – próbáltam biztatni őt is és magamat is.

De Zoltán nem békélt meg. Egyre később járt haza, néha napokig nem láttuk. Amikor mégis hazajött, csak annyit mondott:

– Anyu, keresek albérletet magamnak.

Akkor értettem meg igazán: elveszíthetem őt is.

Egyik este leültem mellé a kanapéra.

– Fiam… – kezdtem óvatosan. – Nem akarom, hogy miattam elmenj itthonról.

– Nem miattad megyek el – felelte fáradtan. – Hanem mert már nem érzem magam otthon ebben a házban.

Ez fájt. Nagyon fájt. Hiszen egész életemben csak azt akartam, hogy neki jó legyen. Hogy biztonságban legyen. Most pedig úgy tűnt, minden igyekezetem ellenére csak rosszat tettem.

Zsófi közben próbált láthatatlan lenni. Segített a házimunkában, főzött rám is néha egy-egy levest vagy süteményt. De tudtam: ő sem boldog itt igazán.

Egy este aztán mindketten egyszerre értek haza. A konyhában találkoztak össze.

– Sajnálom… – kezdte Zsófi.

– Ne mondj semmit – vágott közbe Zoltán. – Már mindegy.

– Nem mindegy! – fakadt ki Zsófi sírva. – Én sosem akartam neked rosszat! Csak… csak elveszett vagyok.

Zoltán lehajtotta a fejét.

– Mindannyian azok vagyunk – mondta halkan.

Ott ültem velük szemben és néztem őket: két fiatal ember, akik valaha szerették egymást, most pedig csak árnyékai önmaguknak. És én? Én csak segíteni akartam…

Azóta eltelt pár hét. Zsófi talált munkát egy közeli pékségben és keres albérletet magának. Zoltán is elköltözött végül; ritkábban látom őt, de amikor jön, már nem haragszik rám annyira.

Néha azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Vajon tényleg segítettem valakin vagy csak mindenkinek fájdalmat okoztam?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri segíteni annak is, aki egyszer már megbántott minket?