Meghívó a múltból: Amikor a volt férjem az egykori legjobb barátnőmmel házasodik
– Ez valami rossz vicc – suttogtam magam elé, miközben a kezem remegett, és a fehér boríték szinte égette az ujjaimat. A nappaliban ültem, a régi, kopott kanapén, amit még közösen vettünk, amikor még minden rendben volt. Az asztalon ott hevert a meghívó: „Szeretettel meghívunk Anna és Péter esküvőjére.” Anna – a volt legjobb barátnőm. Péter – a volt férjem. A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.
– Anyu, minden rendben? – kérdezte Zsófi, a lányom, aki épp akkor lépett be a szobába. Gyorsan letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
– Persze, kicsim, csak… csak egy régi ismerős írt – hazudtam. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy az apja újra nősül, ráadásul Annával. Hogy magyarázzam el egy tizenhárom éves lánynak, hogy az emberek, akiket szeretünk, néha a legjobban tudnak fájdalmat okozni?
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket. Anna mindig mellettem állt – legalábbis azt hittem. Együtt jártunk gimibe, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon, együtt nevettünk az egyetemi bulikon. Aztán jött Péter. Először csak barátok voltak, aztán valahogy minden megváltozott. Anna mindig azt mondta: „Ti ketten annyira összeilletek!” Most már tudom, hogy talán irigyelte a boldogságomat.
A válásunk után Anna még próbált tartani velem a kapcsolatot, de valahogy már nem volt ugyanolyan. Egyre ritkábban találkoztunk, és amikor igen, mindig feszültség volt köztünk. Péterrel is csak a láthatások miatt beszéltem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd együtt látom őket – mint pár.
Másnap reggel anyám hívott.
– Szia, kicsim! Hallottam valamit Annáról és Péterről… Igaz az, amit mondanak? – kérdezte óvatosan.
– Meghívtak az esküvőjükre – mondtam ki végül halkan.
Anyám felsóhajtott.
– Hogy lehetnek ilyen érzéketlenek? Mit akarnak ezzel elérni?
– Nem tudom – válaszoltam. – Talán azt hiszik, hogy már túl vagyok rajta. Vagy csak egyszerűen nem gondolnak bele, mennyire fáj ez nekem.
Napokig őrlődtem. Menjek el az esküvőre? Mutassam meg nekik, hogy erős vagyok? Vagy inkább maradjak otthon, és próbáljam elfelejteni őket? Zsófi is érezte rajtam a feszültséget.
– Anyu, miért vagy mostanában ilyen szomorú? – kérdezte egyik este vacsora közben.
– Néha az emberek csalódást okoznak – mondtam neki. – De ez nem a te hibád.
– Az apuval van baj? – nézett rám nagy szemekkel.
Bólintottam.
– Ő… újra nősülni fog.
Zsófi csak ült csendben. Aztán halkan megszólalt:
– És te elmész az esküvőre?
Nem tudtam mit mondani. Aztán végül kibukott belőlem:
– Nem tudom. Félek attól, hogy ha ott leszek, minden fájdalmam újra felszakad. De félek attól is, hogy ha nem megyek el, akkor örökre gyenge maradok.
A munkahelyemen is nehezen koncentráltam. Az irodában mindenki a hétvégi programokról beszélt, én pedig csak ültem némán és próbáltam nem sírni. Egyik kolléganőm, Erika odajött hozzám.
– Valami baj van veled mostanában. Elmondod?
Elmeséltem neki mindent. Erika csak nézett rám döbbenten.
– Ez borzalmas! Én biztos nem mennék el! Miért tennéd ezt magaddal?
De bennem ott motoszkált egy hang: talán pont ezért kellene elmennem. Hogy lezárjam végre ezt az egészet.
Az esküvő napján reggel órákig ültem a tükör előtt. Felvettem egy egyszerű kék ruhát – Annával mindig azt mondtuk, hogy ez a szín szerencsét hoz. A templom előtt megálltam egy pillanatra. Mély levegőt vettem, majd beléptem.
Anna gyönyörű volt menyasszonyi ruhában. Péter idegesen igazgatta a nyakkendőjét. Amikor megláttak, Anna arca elsápadt. Odajött hozzám.
– Kati… örülök, hogy eljöttél – suttogta.
– Csak azt szeretném tudni: miért? Miért pont ő? Miért pont most? – kérdeztem remegő hangon.
Anna lehajtotta a fejét.
– Nem akartam így alakuljon… De beleszerettem Péterbe. És ő is belém.
Péter csak állt mellettünk némán. Nem nézett rám.
– Sok boldogságot kívánok nektek – mondtam végül halkan.
A templomból kilépve úgy éreztem magam, mintha ledobtak volna egy szikláról. De valahol mélyen megkönnyebbültem is: vége van. Nincs több titok, nincs több hazugság.
Otthon Zsófi várt rám.
– Milyen volt? – kérdezte aggódva.
– Fájdalmas… de szükségem volt rá – feleltem.
Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban bántottak minket? Vagy örökre bennünk marad ez a seb? Ti mit tennétek a helyemben?