„Megbocsátani vagy emlékeztetni?” – Egy családi kölcsön, ami szétszakította az életünket

– Nem hiszem el, hogy erről most kell beszélnünk, Zsolt! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A férjem csak némán nézett rám, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Az utóbbi hetekben egyre többet veszekedtünk, de most éreztem, hogy valami végleg eltörött bennem.

– Mit akarsz, Anna? Menjek oda apámékhoz, és kérjem vissza tőlük a pénzt? – kérdezte fáradtan, de a hangjában ott bujkált a düh. – Tudod jól, hogy nem tudják visszaadni.

Öt évvel ezelőtt, amikor még minden rendben volt, Zsolt szülei – Ilona néni és Lajos bácsi – váratlanul megjelentek nálunk egy vasárnap délután. Az arcaik feszültek voltak, Ilona néni szinte sírt. Elmondták, hogy Lajos bácsi elvesztette az állását a gyárban, és a házukat is elárverezhetik. Zsolt rám nézett, én pedig bólintottam: segítünk. Nem gondoltuk át igazán. A megtakarításaink nagy részét odaadtuk nekik, több mint hárommillió forintot. Akkor azt mondták, amint tudják, visszafizetik.

Azóta eltelt öt év. Mi közben két gyereket neveltünk fel, hitelt vettünk fel lakásra, és most, hogy Zsolt munkahelye is veszélybe került, minden forint számít. A pénz hiányzik. De a szülei soha nem említették a tartozást. Mintha elfelejtették volna.

– Nem felejtették el – mondta Zsolt halkan. – Csak szégyellik.

– És mi? Miért nekünk kell szégyenkezni? – fakadtam ki. – Ez a mi pénzünk volt! Most nekünk lenne rá szükségünk! Nem igazságos!

A gyerekek ekkor léptek be a konyhába. Zsolt gyorsan elhallgatott, én is próbáltam mosolyogni rájuk. De belül fortyogtam.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: vajon tényleg önzőség lenne visszakérni a pénzt? Vagy csak én vagyok túl büszke? Eszembe jutott anyám régi mondása: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha épp a család az, aki megbánt?

Másnap Zsolt szó nélkül ment el dolgozni. Én egész nap azon gondolkodtam, mit tegyek. Végül felhívtam Évát, a húgomat.

– Anna, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Ha nem beszélsz róla, sosem lesz vége. Legalább kérdezd meg őket!

Délután átmentem Ilona néniékhez. A házukban csend volt, csak a falióra kattogott hangosan.

– Gyere be, Anna – mondta Ilona néni fáradt mosollyal. – Kérsz egy kávét?

Leültem az asztalhoz. A szívem hevesen vert.

– Ilona néni… szeretnék valamit megbeszélni magukkal – kezdtem halkan. – Tudom, hogy nehéz időszak volt az az öt évvel ezelőtti… De most nekünk is bajban vagyunk. És… hát… az a pénz…

Ilona néni arca elsápadt. Lajos bácsi csak lehajtotta a fejét.

– Tudjuk, Anna… – suttogta Ilona néni. – Minden nap eszünkbe jut. De nincs miből visszaadni…

– Én nem akarok veszekedést – mondtam gyorsan –, csak szeretném tudni, hogy számíthatunk-e rá valamikor…

Lajos bácsi ekkor felemelte a fejét.

– Ha lenne miből, azonnal visszaadnánk – mondta rekedten. – De nincs semmink… Csak ez a ház… És azt sem akarjuk elveszíteni.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Dühös voltam rájuk is, magamra is. Otthon Zsolt várt rám.

– Mit mondtak? – kérdezte halkan.

– Nincs pénzük – feleltem fásultan.

Sokáig csendben ültünk egymás mellett.

– Anna… én nem akarom elveszíteni őket sem… de téged sem – mondta végül Zsolt. – Mit csináljunk?

Nem tudtam válaszolni. Azóta is minden nap ezen rágódom: megbocsássak nekik? Vagy emlékeztessem őket újra és újra arra, amit tettek? Vajon tényleg fontosabb a pénz mindennél? Vagy van olyan határ, ahol már nem lehet csak úgy megbocsátani?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen családi sérelmet? Vagy örökre ott marad a szívünkben ez a törés?