Meg tudok bocsátani annak, aki elvette a lányomat? Egy apa vallomása a veszteségről, haragról és megbocsátásról

– Hogy képzeled, hogy csak így idejössz? – ordítottam rá Gáborra, miközben a kapunk előtt állt, kezében egy szál fehér rózsával. Az arca sápadt volt, a szemei vörösek, mintha napok óta nem aludt volna. Anyám a konyhaablakból figyelt minket, az arca szinte kővé dermedt. A feleségem, Zsuzsa, a házban sírt, ahogy minden nap azóta, hogy Emese elment.

Egy éve történt. Egy átlagos csütörtök délután volt, Emese az iskolából jött haza biciklivel. Gábor, a szomszédék fia, aki mindig is kissé felelőtlen volt, épp akkor fordult be az utcánkba apja öreg Ladájával. Egy pillanatnyi figyelmetlenség – vagy talán gyorshajtás –, és minden megváltozott. A mentők gyorsan kiértek, de Emese már nem tért magához.

Azóta minden reggel ugyanaz: felébredek, és egy pillanatra elfelejtem, hogy mi történt. Aztán rám szakad a valóság. Üres az ágya, csendes a ház. Zsuzsa szinte megszűnt létezni mellettem; csak árnyéka önmagának. Anyám próbál tartani bennem a lelket, de ő is összetört.

Gábor családja is szenved. Az anyja, Marika néni minden nap sírva jár át hozzánk egy tál meleg levessel vagy friss pogácsával – mintha ezzel enyhíthetné a fájdalmunkat. Az apja, Laci bácsi nem néz a szemembe. Gábor pedig… nos, ő azóta sem jött át. Egészen mostanáig.

– Sajnálom… – suttogta Gábor, és a rózsát letette a kapu elé. – Nem tudom visszacsinálni…

– Nem tudod! – vágtam rá dühösen. – De legalább ne gyere ide! Hogy mersz idejönni?!

A szomszédok az ablakból lesték a jelenetet. Egy kisvárosban mindenki mindent tud. Az emberek suttognak rólunk a boltban, az orvosi rendelőben, még a templomban is. Van, aki szerint Gábort börtönbe kéne zárni. Mások azt mondják, „szegény fiú”, hiszen ő is tönkrement belülről.

Az első hónapokban csak a harag éltetett. Minden nap elképzeltem, hogy Gábor helyett inkább én haltam volna meg. Vagy hogy legalább ő szenvedjen úgy, ahogy mi szenvedünk. Zsuzsa viszont másképp gyászolt: ő magába zárkózott, nem beszélt róla senkivel. Egyre távolabb kerültünk egymástól.

Egy este anyám leült mellém a konyhaasztalhoz.

– Fiam – mondta halkan –, tudom, hogy haragszol Gáborra. De ha hagyod, hogy ez a harag felemésszen, sosem lesz békéd.

– Hogy bocsássak meg annak, aki elvette tőlem Emesét? – kérdeztem sírva.

– Ő sem akarta ezt – válaszolta anyám. – És te sem akarod elveszíteni Zsuzsát is.

Ez volt az első alkalom, hogy elgondolkodtam rajta: mi lesz velünk? Mi lesz a házasságommal? Mi lesz velem?

A temetés után hetekig nem mentem ki a házból. A barátaim elmaradoztak; nem tudtak mit mondani. Egyedül Marika néni próbált segíteni – de minden alkalommal csak még jobban fájt látni az ő fájdalmát is.

Egy nap Zsuzsa azt mondta:

– Nem akarok így élni tovább. Vagy együtt próbálunk továbblépni, vagy külön kell folytatnunk.

Ez volt az utolsó csepp. Rájöttem: ha nem találok magamban valami kapaszkodót, mindent elveszítek.

Elkezdtem járni egy gyászcsoportba a művelődési házba. Ott ismertem meg Juditot, aki három éve veszítette el a fiát leukémiában. Ő mondta egyszer:

– A harag természetes. De ha engeded, hogy uralkodjon rajtad, sosem gyógyulsz meg.

Hetek teltek el így. Néha Gábort láttam az utcán; mindig lesütötte a szemét. Egyik este azonban összefutottunk a temetőben. Ott állt Emese sírjánál.

– Mit keresel itt? – kérdeztem fojtott hangon.

– Bocsánatot akarok kérni… tőle is… tőletek is…

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott és néztem őt – azt a fiút, akit gyerekkora óta ismertem; akivel együtt focizott Emese is néha az udvaron.

Azóta sokat gondolkodom azon: lehet-e megbocsátani? Vagy örökre ebben a haragban kell élnem?

A családom lassan kezd újra egymásra találni. Zsuzsával beszélgetünk esténként; néha már nevetni is tudunk egy-egy régi emléken. Anyám is többet mosolyog.

De Gábornak még nem tudtam megbocsátani. Talán egyszer sikerül… talán soha.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán megbocsátani annak, aki véletlenül elvette tőled azt, akit legjobban szerettél?