„Meddig tartozunk felelősséggel? Zsófi harca a családi elvárások és saját szabadsága között”

– Zsófi, most tényleg nem tudnál segíteni? – Anyám hangja remegett a telefonban, ahogy a nappali ablakán át bámultam a szürke, esős budapesti utcát. A kezem ökölbe szorult, de a hangom mégis puha maradt: – Mennyi kell, anya?

Ez a beszélgetés már annyiszor lejátszódott köztünk, hogy szinte kívülről tudtam a forgatókönyvet. Anyám, Katalin, mindig talált valami indokot: elromlott a mosógép, nem jött meg időben a nyugdíj, vagy éppen a gyógyszerekre kellett. És én, a legidősebb lány, aki már régóta Budán élt egyedül, mindig mentem, mindig adtam. A testvéreim – Gergő és Réka – valahogy sosem voltak elérhetők ilyenkor.

– Csak húszezer forint, Zsófikám, tényleg visszaadom, amint tudom – mondta most is, de mindketten tudtuk, hogy ez sosem történik meg.

Letettem a telefont, és a csendben csak a szívem dobogását hallottam. Aztán hirtelen kitört belőlem a sírás. Harag, szégyen, bűntudat – mindent éreztem egyszerre. Miért nem tudok nemet mondani? Miért érzem magam rosszul, ha segítek, és még rosszabbul, ha nem?

Aznap este, amikor a barátnőmmel, Katával találkoztam egy kávézóban, nem bírtam magamban tartani.

– Már megint anyám… – kezdtem, mire Kata csak sóhajtott.

– Zsófi, mikor mondod már ki végre, hogy elég? Nem a te dolgod mindig kihúzni őt a bajból. Te is számítasz!

– De hát ő az anyám… – motyogtam. – Ha én nem segítek, ki fog?

Kata szeme szigorúan villant. – És te? Ki segít neked? Mikor lesz végre a te életed?

Hazafelé menet a villamoson csak ez járt a fejemben. Gyerekkoromban is mindig én voltam az, aki összeszedte a testvéreit az iskolából, aki főzött, amikor anyánk dolgozott vagy éppen beteg volt. Apánk régen elment, azóta minden ránk szakadt. De Gergő mindig elbújt a számítógép mögé, Réka meg a barátnőihoz menekült. Én maradtam egyedül anyával.

A következő héten újabb telefonhívás jött. Most már nem csak pénz kellett: anyám azt akarta, hogy menjek át takarítani is, mert fáj a háta. A munkahelyemen épp egy fontos határidő közeledett, de persze igent mondtam. A főnököm, Márta néni, már egy ideje furcsán nézett rám.

– Zsófi, minden rendben? – kérdezte másnap reggel.

– Igen, csak… családi gondok – motyogtam.

– Tudod, hogy nem kell mindent egyedül cipelned – mondta halkan, de én csak bólintottam. Hogy is mondhatnám el, hogy mindenki tőlem várja a megoldást?

Otthon anyám lakásában a régi szagok csaptak meg: főtt krumpli, öreg bútorok, egy kis penész. Anyám az ágyon feküdt, és panaszkodott.

– Nem tudom, mi lenne velem nélküled, Zsófikám…

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. De azt is tudtam, hogy lassan belefulladok ebbe az önfeláldozásba.

Aznap este Gergőt hívtam fel.

– Nem tudnál néha te is segíteni anyának? – kérdeztem tőle.

– Tudod, hogy sokat dolgozom… – mentegetőzött. – Meg hát te úgyis jobban kijössz vele.

– De ez így nem megy tovább! – tört ki belőlem. – Nem bírom egyedül!

Csend lett. Végül Gergő annyit mondott: – Majd meglátom, mit tehetek.

Másnap Rékát próbáltam elérni. Ő csak annyit mondott: – Zsófi, te mindig mindent jobban tudsz. Engem úgysem hallgat meg anya.

Azt éreztem, hogy mindenki rám tolja a felelősséget. A barátaim már kerülték a témát, a munkahelyemen is kezdtem hibázni. Egy este aztán összeomlottam. Sírtam, ordítottam, végül felhívtam Katát.

– Nem bírom tovább! – zokogtam. – Úgy érzem, mintha az életem nem is az enyém lenne.

Kata csak annyit mondott: – Akkor ideje visszavenni belőle.

Másnap reggel remegő kézzel hívtam fel anyámat.

– Anya, most egy ideig nem tudok segíteni. Szükségem van egy kis időre magamra.

A vonal túlsó végén döbbent csend lett. Aztán anyám hangja megtört: – Hát akkor majd valahogy megoldom…

Letettem a telefont, és először éreztem azt, hogy levegőt kapok. Persze bűntudatom volt, de valami új is: remény. Talán tényleg lehet másképp élni. Talán nem kell mindig mindent feláldozni.

Azóta próbálom megtalálni az egyensúlyt. Néha sikerül, néha nem. De már tudom: nem vagyok felelős mindenki boldogságáért.

Vajon tényleg önzőség néha magunkat választani? Meddig tartozunk felelősséggel a szeretteinkért – és mikor jön el az a pont, amikor végre magunkért élhetünk?