„Meddig kell még tűrnöm?” – Egy ötvenöt éves nő vallomása a mozaikcsalád árnyoldalairól

– Már megint itt vannak! – csattantam fel, miközben az ablakon át láttam, ahogy Zsuzsa, a férjem lánya, kiszáll a kocsiból, két gyerekével, a mindig hisztis Danival és a folyton nyafogó Lillával. A férjem, Laci, csak sóhajtott.

– Mária, kérlek, ne kezdjük elölről… – mondta halkan, de már éreztem a gyomromban azt a görcsöt, amit minden hétvégén. Ötvenöt éves vagyok. Dolgoztam egész életemben, felneveltem két gyereket az első házasságomból, elváltam, újrakezdtem. Most végre azt hittem, hogy lesz egy kis nyugalmam. De nem. Mióta Lacihoz mentem feleségül öt éve, minden hétvégém ugyanaz: Zsuzsa és a gyerekei elfoglalják a házat.

– Szia, Mami! – kiáltotta Lilla már az ajtóból, miközben ledobta a cipőjét a szőnyeg közepére. Dani rögtön a nappaliba rohant, bekapcsolta a tévét, és hangosan követelte a mesét. Zsuzsa pedig leült az asztalhoz, elővette a telefonját, és mintha ott sem lennék.

– Laci, beszélnünk kellene erről… – próbáltam halkan mondani a férjemnek, de ő már Zsuzsával nevetgélt valamin. Úgy éreztem magam, mint egy cseléd a saját otthonomban.

A barátnőim mindig azt mondják: „Mária, örülj neki, hogy van családod!” De ők nem tudják, milyen érzés az, amikor minden hétvégén idegenek lepik el az otthonodat. Zsuzsa sosem kérdezi meg, hogy zavar-e minket. A gyerekei mindent szétszórnak, hangoskodnak, én pedig csak takarítok utánuk. Egyszerűen elfáradtam.

Egyik vasárnap este már nem bírtam tovább. Amikor Zsuzsa végre összeszedte a gyerekeket és elmentek, leültem Lacival szemben.

– Laci, ez így nem mehet tovább. Szeretném végre élvezni a hétvégéimet. Nem akarom minden alkalommal takarítani utánuk és főzni rájuk. Ez nem az én dolgom! – mondtam remegő hangon.

Laci először csak nézett rám döbbenten.

– De hát ők a családom…

– És én? Én nem vagyok a családod? Nekem nincs jogom pihenni? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Csend lett. Laci nem válaszolt. Másnap reggel korán keltem, hogy elmenjek sétálni. A parkban találkoztam Évával, az egyik régi barátnőmmel.

– Mária, te mindig mindenkinek meg akarsz felelni. De mikor gondolsz végre magadra? – kérdezte Éva.

Hazamentem, és egész nap ezen gondolkodtam. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretnék egy kis nyugalmat?

A következő hétvégén Zsuzsa újra jött volna. De most először nemet mondtam.

– Sajnálom, de most nem alkalmas – írtam neki üzenetben. Laci megsértődött.

– Most komolyan? A saját lányomat sem hívhatom meg?

– Nem erről van szó. Csak szeretnék néha kettesben lenni veled. Vagy egyedül. Ez bűn? – válaszoltam.

Aznap este nagy vita lett belőle. Laci azt mondta, hogy érzéketlen vagyok. Én pedig úgy éreztem, hogy sosem leszek elég jó ebben a családban.

A barátnőim közül sokan átérzik a helyzetemet. Sokan közülük második házasságban élnek, mozaikcsaládban. Egyikük sem meri kimondani: néha elegük van a másik gyerekeiből. Mert mit szólna hozzá a társadalom? Hogy lehet ilyet mondani?

De én most kimondom: elegem van! Nem akarok minden hétvégén alkalmazkodni másokhoz. Nem akarok folyton háttérbe szorulni csak azért, mert nő vagyok és „ez a dolgom”.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Laci egyszer azt mondta:

– Ha nem bírod Zsuzsát és a gyerekeket, akkor talán nem is kellett volna hozzám jönnöd.

Ez nagyon fájt. Hiszen én szeretem Lacit. De meddig kell még feladnom magam mások kedvéért?

Most itt ülök a konyhában egy csésze kávéval, és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretnék boldog lenni? Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az egészséges határ alkalmazkodás és önfeladás között?