„Meddig bírja egy házasság, ha csak az egyik fél küzd?” – Egy magyar feleség vallomása a mindennapok harcáról

– Már megint egész nap a gép előtt ülsz? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a vacsorát próbáltam összedobni a gyerekeknek. A konyhából hallottam, ahogy Benjamin billentyűzete kattog, mintha csak egy másik világban élne.

– Mindjárt befejezem ezt a küldetést, csak még öt perc – válaszolta, de tudtam, hogy ez az öt perc sosem ér véget.

Egy év telt el azóta, hogy Benjamin elvesztette az állását a győri autógyárban. Akkor még azt mondta, csak egy kis pihenő kell neki, hogy összeszedje magát. Elhittem neki. Szerettem volna hinni, hogy tényleg csak átmeneti ez az egész. De ahogy múltak a hónapok, egyre inkább úgy éreztem, hogy egyedül maradtam ebben a házasságban.

A gyerekek, Hanna és Ádám – igen, magyar nevek, mert mi itt élünk Győrben, egy panelház harmadik emeletén –, egyre többször kérdezték: „Anya, apa miért nem jön velünk játszótérre?” vagy „Miért nem dolgozik apa?” Próbáltam mentegetni őt: „Apa most pihen egy kicsit, de hamarosan újra dolgozni fog.” De már magam sem hittem el.

A munkahelyemen, egy könyvelőirodában, mindenki tudta, hogy most nehezebb időszakot élek. A főnököm, Márta néni néha megkérdezte: „Brianna, minden rendben otthon?” Csak mosolyogtam és bólogattam. Mert mit mondhattam volna? Hogy a férjem egész nap játszik, miközben én próbálom összetartani a családot?

Este, amikor végre ágyba kerültek a gyerekek, leültem Benjamin mellé. Próbáltam beszélgetni vele.

– Benjámin, nem lehetne, hogy legalább néha segítesz? Vagy elgondolkodsz azon, hogy visszamész dolgozni? – kérdeztem halkan.

– Tudod jól, hogy most nincs semmi normális állás. Meg amúgy is… most pihenek. Majd keresek valamit – mondta anélkül, hogy rám nézett volna.

– Egy éve pihensz! – csattantam fel végül. – Én is fáradt vagyok! Nem bírom már egyedül!

A szomszédok is elkezdtek suttogni. A lépcsőházban néha hallottam: „Az a Benjámin… egész nap otthon van.” Vagy: „Szegény Brianna, mindent egyedül csinál.” Egyre jobban szégyelltem magam. Mintha én tehetnék róla.

A legrosszabb mégis az volt, amikor Hanna egyszer azt mondta: „Anya, szerinted apa szeret minket?” Akkor eltört bennem valami. Hogy lehetett idáig jutni?

Próbáltam mindent: beszélgetést kezdeményeztem, közös programokat szerveztem (persze mindig kifogás volt), még pszichológust is ajánlottam neki. De ő csak legyintett: „Nem vagyok bolond.”

Közben a pénz is fogyott. A végkielégítés már rég elfogyott, és az én fizetésemből éltünk. Néha azon gondolkodtam, hogy eladom a karikagyűrűmet vagy elmegyek másodállást vállalni. De akkor ki vigyázna a gyerekekre?

Egyik este összevesztünk. Olyan hangosan kiabáltunk egymással, hogy Hanna sírva fakadt a szobájában. Akkor döntöttem el: változtatnom kell.

Másnap reggel leültem Benjáminnal.

– Választanod kell – mondtam remegő hangon. – Vagy visszatérsz hozzánk és keresel munkát, vagy…

Nem fejeztem be a mondatot. Nem tudtam kimondani azt a szót: válás.

Benjámin csak nézett rám üres tekintettel. Nem szólt semmit.

Azóta eltelt két hét. Még mindig nem dolgozik. Én pedig minden nap azon gondolkodom: meddig lehet ezt bírni? Hol van az a pont, amikor már nem a szeretet tart össze egy családot, hanem csak a megszokás és a félelem?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önző vagyok, ha már nem akarom tovább cipelni ezt az egészet egyedül?