Márkás Ruhák, Törött Szívek: Egy Anyai Döntés Árnyékában
– Már megint új rugdalózó? – csattant fel anyám, miközben Lilit öltöztettem a kanapén. A kisbabám álmosan pislogott rám, a Gucci logóval díszített sapka félig lecsúszott a fejéről. – Réka, ez már túlzás! Egy hathetes gyereknek nem kell ilyen drága ruha!
A szívem összeszorult. Anyám hangja mindig is könnyen megtalálta a gyenge pontjaimat. – De anya, csak a legjobbat akarom neki – suttogtam, miközben próbáltam elrejteni a kezem remegését. – Miért baj az, ha szép dolgokat kap?
– Azért, mert ez nem róla szól, hanem rólad! – vágott vissza. – Mit akarsz bizonyítani? Hogy te jobb anya vagy, mint én voltam?
A nappali falán ott lógott az esküvői képem. Még akkor is bizonytalan voltam magamban, amikor Gábor mellett álltam fehér ruhában. Most, hogy anya lettem, csak még jobban felerősödött bennem ez az érzés. Mindig attól féltem, hogy kevés vagyok.
Lili szuszogása visszarántott a jelenbe. Megsimogattam az arcát, és próbáltam nem sírni. Gábor ekkor lépett be a szobába, kezében egy csomag pelenkával.
– Mi folyik itt? – kérdezte óvatosan.
– Semmi – vágtam rá túl gyorsan. Anyám csak legyintett.
– Gábor, mondd már meg neki te is! Ez a sok márkás ruha… Hát nem látod, hogy Réka túlhajtja magát?
Gábor rám nézett, majd anyámra. Láttam rajta, hogy nem akar belefolyni. – Szerintem Réka tudja, mit csinál – mondta végül halkan.
De én magam sem voltam ebben biztos.
Az első márkás babaruhát még a terhességem alatt vettem meg. Egy barátnőm, Zsófi mutatta az Instagramon: „Nézd, Réka! Ez a legújabb kollekció!” Akkoriban minden nap attól rettegtem, hogy nem leszek elég jó anya. Azt hittem, ha mindent megadok Lilinek – a legjobb babakocsit, a legpuhább takarót, a legdivatosabb ruhát –, akkor majd szeretni fogom magam.
De ahogy telt az idő, egyre többen szóltak be. A játszótéren egy idegen anyuka odasúgta a barátnőjének: „Na nézd már, mintha egy baba-divatbemutatóra jött volna.” A Facebook-csoportban is kaptam néhány passzív-agresszív kommentet: „A szeretet nem márkás ruhákban mérhető.”
Minden egyes beszólás után egyre kisebbnek éreztem magam. Otthon Gábor is egyre többször kérdezte: „Biztos kell ez nekünk? Nem lenne jobb inkább félretenni azt a pénzt?”
De én csak vásároltam tovább. Minden újabb csomaggal úgy éreztem, talán közelebb kerülök ahhoz az anyához, akivé válni szeretnék.
Egy este aztán minden összedőlt. Lili sírt, én pedig kétségbeesetten próbáltam ráadni egy újabb márkás bodyt. A cipzár beszorult, Lili még hangosabban sírt. Én pedig ott ültem a földön, és zokogtam vele együtt.
Gábor leült mellém.
– Réka… miért csinálod ezt magaddal? – kérdezte halkan.
– Mert félek… – suttogtam. – Félek, hogy nem vagyok elég jó anya. Hogy elrontom… Hogy Lili majd egyszer azt mondja: nem volt elég.
Gábor átölelt. – Nem a ruhák számítanak. Lili azt fogja érezni, amit te adsz neki: szeretetet vagy bizonytalanságot.
Másnap reggel anyám újra átjött. Már nem veszekedett, csak leült mellém és megsimogatta a kezem.
– Tudod, Réka… én is féltem régen. Amikor te kicsi voltál, mindig attól tartottam, hogy valamit rosszul csinálok. De végül rájöttem: nem az számít, mit adsz kívülről. Hanem amit belülről adsz.
Néztem Lilit, ahogy békésen alszik az ölemben. A Gucci sapka lecsúszott róla. Hirtelen olyan nevetségesnek tűnt minden harcom.
Aznap délután elővettem egy régi kötött takarót, amit még nagymamám készített nekem gyerekkoromban. Lilit abba bugyoláltam bele. Nem volt rajta márkajelzés – csak szeretet.
Este Gábor mellém ült az ágyra.
– Jobban vagy? – kérdezte.
Bólintottam.
– Azt hiszem… talán most először érzem úgy, hogy elég vagyok neki. Nem azért, mert mit veszek neki… hanem mert itt vagyok vele.
Azóta is sokszor elbizonytalanodom. Néha még mindig elcsábít egy-egy szép ruha kirakata. De már tudom: Lili boldogsága nem attól függ, mennyit költök rá.
Vajon hányan érzik még ezt rajtam kívül? Hány anya próbálja pénzzel pótolni azt a szeretetet és önbizalmat, amit gyerekkorában nem kapott meg? Ti mit gondoltok erről?