Már nem bízom az anyósomban: Egy nap, ami mindent megváltoztatott

– Nem hiszem el, hogy ezt megtetted, Ilona! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, a hangom elcsuklott, de nem tudtam visszafogni magam. A kisfiam, Marci, a szobában sírt, én pedig úgy éreztem, mintha minden összeomlott volna körülöttem.

Aznap reggel még azt hittem, hogy végre lesz egy kis időm magamra. Egyedülálló anyaként ritkán adódik ilyen lehetőségem. Ilona, az anyósom, felajánlotta, hogy vigyáz Marcira, amíg elintézem a gyógyszertárat és a bevásárlást. Megbízom benne – legalábbis eddig azt hittem.

Marci asztmás, és az utóbbi hetekben egyre rosszabbul volt. Az orvos szigorúan megtiltotta, hogy kimenjen a hidegbe vagy érintkezzen más gyerekekkel, mert egy sima nátha is végzetes lehet neki. Ezt Ilona is tudta. Mégis, amikor hazaértem, Marcit nem találtam sehol a lakásban.

– Hol van Marci? – kérdeztem idegesen.

– Csak lementünk egy kicsit a játszótérre – mondta Ilona könnyedén, mintha semmi sem történt volna.

– Megtiltottam! Az orvos is megtiltotta! – kiabáltam rá. A hangom visszhangzott a lakásban. Ilona csak állt ott, karba tett kézzel, és sértődötten nézett rám.

– Nem lehet egy gyereket bezárva tartani! – vágta rá. – Nekem is volt három fiam, tudom, mi kell nekik.

A dühöm és félelmem egyszerre tört rám. Tudtam, hogy Marci egészsége most mindennél fontosabb. Mégis, Ilona makacssága és önfejűsége miatt veszélybe sodorta a fiamat. Nem értette meg, hogy ez most nem arról szól, hogy ki a jobb anya vagy nagymama – ez most élet-halál kérdése.

Aznap este Marci belázasodott. Fulladt, köhögött, és én egész éjjel mellette virrasztottam. A mentőt is ki kellett hívnom. Amikor Ilona másnap reggel bejött hozzánk, látta a szemem alatt a karikákat és Marci sápadt arcát.

– Ne haragudj rám, Zsuzsa – mondta halkan. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul lesz.

– De én szóltam! – feleltem sírva. – Mindent elmondtam neked! Miért nem hallgattál rám?

Ilona csak némán állt az ajtóban. Láttam rajta a bűntudatot, de ez most nem segített. Az orvos azt mondta: szerencsénk volt, hogy időben érkeztünk a kórházba.

A következő napokban minden megváltozott köztünk. Már nem tudtam rábízni Marcit. Minden alkalommal, amikor felajánlotta a segítségét, udvariasan visszautasítottam. Ő pedig egyre sértettebb lett.

– Mit gondolsz rólam? Hogy ártani akartam az unokámnak? – kérdezte egyszer könnyes szemmel.

– Nem tudom… csak azt tudom, hogy most már nem merek bízni benned – válaszoltam őszintén.

A család többi tagja is érezte a feszültséget. Anyám próbált békíteni: „Zsuzsa, Ilona csak jót akart.” De én nem tudtam elfelejteni azt az éjszakát a kórházban. A félelmet, amikor Marci alig kapott levegőt. Az anyai ösztönöm azt súgta: mostantól csak magamra számíthatok.

A barátnőim közül sokan azt mondták: „Adj neki még egy esélyt!” De hogyan bízhatnék újra abban, aki egyszer már cserbenhagyott? Vajon túl szigorú vagyok? Vagy csak így tudom megvédeni a fiamat?

Azóta is minden nap eszembe jut az a nap. Néha látom Ilonát az ablakból, ahogy a játszótér mellett sétál. Néha integet Marcinek, de ő már nem szalad oda hozzá úgy, mint régen. Valami végleg eltört közöttünk.

Most már csak azt kérdezem magamtól: lehet-e újra bízni valakiben, aki egyszer már hátat fordított nekem? Ti mit tennétek az én helyemben?