„Mami, miért nem randizol senkivel?” – Egy elvált anya vallomása a magányról és a félelemről
– Mami, miért nem randizol senkivel? – kérdezte Bence, miközben a Spar parkolójában cipeltük a szatyrokat. Megállt, rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, amikben egyszerre láttam a gyermeki kíváncsiságot és valami mélyebb, felnőttes aggodalmat.
A kérdés úgy csapott arcon, mint egy hirtelen jött vihar: kiszámíthatatlanul, fájdalmasan. Egy pillanatra nem kaptam levegőt. A kezem remegett, ahogy a tejet próbáltam visszatenni a szatyorba.
– Hát… – kezdtem, de a hangom elakadt. Mit mondhatnék? Hogy félek? Hogy minden este, amikor lefekszem, azt remélem, hogy valaki írni fog, de sosem jön üzenet? Hogy a válás után minden bizalmam odalett?
Bence nem engedte el a tekintetemet. – Csak kíváncsi vagyok – mondta halkan. – Apa már régóta együtt van az Erikával. Te meg mindig egyedül vagy.
A szívem összeszorult. Igen, az apja már új életet kezdett. Erika kedves nő, Bence szereti őt. Én pedig… én csak sodródom az árral.
Hazafelé menet csendben voltunk. Bence a telefonját nyomkodta, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az ablakon túl a város szürke volt és esős, mintha az időjárás is együtt érezne velem.
Otthon aztán Bence bement a szobájába, én pedig leültem a konyhaasztalhoz. Elővettem egy régi fényképet: rajta vagyok én és Gábor, az exférjem, még fiatalon, boldogan. Akkor még hittem abban, hogy minden rendben lesz.
A válásunk csendes volt, de fájdalmas. Nem voltak nagy veszekedések, csak egyre több csend, egyre kevesebb érintés. Amikor Gábor bejelentette, hogy szerelmes lett Erikába, csak bólintottam. Nem volt erőm harcolni.
Azóta eltelt három év. Az első hónapokban minden este sírtam. Aztán megszoktam az egyedüllétet. De amikor Bence nincs velem – minden második hétvégén az apjánál van –, a lakás kong az ürességtől.
A barátnőim próbáltak rábeszélni: „Regisztrálj egy társkeresőre! Menj el randizni!” De én mindig csak kifogásokat kerestem.
Egy este aztán mégis regisztráltam egy oldalra. Írt is nekem valaki: Tamás. Kedves volt, vicces, sokat beszélgettünk. Megbeszéltünk egy találkozót a Margitszigeten. Egész nap izgultam, mit vegyek fel, hogyan viselkedjek.
Aztán Tamás nem jött el. Nem írt semmit. Csak ültem a padon, néztem a Dunát és próbáltam nem sírni. Hazafelé menet töröltem magam az oldalról.
Azóta rettegek attól az érzéstől: várni valakire, aki talán sosem jön el; remélni egy üzenetet, ami talán sosem érkezik meg.
A családom sem könnyíti meg a helyzetet. Anyám minden vasárnap megkérdezi: „Na és van már valaki?” A nővérem szerint „nem lehet örökké egyedül élni”. De ők nem értik ezt a bénító félelmet.
Egyik este Bence bejött hozzám vacsora után.
– Mami… – kezdte bizonytalanul. – Sajnálom, ha butaságot kérdeztem ma.
– Nem volt butaság – mosolyogtam rá erőltetetten. – Csak… nehéz erről beszélni.
Leült mellém.
– Szeretném, ha boldog lennél – mondta halkan.
A könnyeim kibuggyantak. Átöleltem őt.
– Én is szeretném – suttogtam.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg így kell leélnem az életem? Vajon képes vagyok újra bízni valakiben? Vagy örökre bennem marad ez a félelem?
Másnap reggel Bence már iskolába indult, én pedig hosszú percekig néztem magam a tükörben. Egy negyvenkét éves nő nézett vissza rám: fáradt szemekkel, de még mindig reménykedve.
Talán egyszer újra megpróbálom. Talán egyszer lesz bátorságom várni egy üzenetre anélkül, hogy félnék az ürességtől.
De addig is itt vagyok Bencével – és talán ez most elég.
Ti mit gondoltok? Lehet újra bízni valakiben annyi csalódás után? Vagy tényleg jobb egyedül maradni?