„Mama, miért nem örülsz a kiskutyának?” – Egy ajándék, ami mindent felforgatott a családunkban

– Mama, nézd, mit hoztam neked! – kiáltotta Nátán, miközben a bejárati ajtóban toporgott, kezében egy apró, remegő kiskutyával. A szívem összeszorult. A férjem, Laci halála óta minden napom egyforma volt: csendes, üres, csak a régi falióra kattogása törte meg a magányt. Azt hittem, már nem tud meglepetés érni – de Nátán mosolya és az a kis szőrgombóc mindent felforgatott.

– Jaj, Nátánkám, hát ez meg hogy jutott eszedbe? – kérdeztem döbbenten, de próbáltam mosolyogni. A fiam, Gábor is ott állt mögötte, karba tett kézzel, arcán aggodalommal vegyes bosszúság.

– Mama, tudom, hogy nagyon hiányzik papa – mondta halkan Nátán. – Azt akartam, hogy ne legyél olyan egyedül. Ez a kutyus majd vigyáz rád.

A kiskutya remegve bújt hozzám. Egy pillanatra tényleg elhittem, hogy talán jobb lesz így. De Gábor hangja visszarántott a valóságba:

– Nátán, ezt megbeszéltük! Anyának nincs ereje egy állathoz! – szólt rá élesen a fiára.

– De apa, mama mindig mondja, hogy hiányzik neki valaki! – vágott vissza Nátán könnyes szemmel.

Ott álltam közöttük, mint egy bábú. A gyászom súlya alatt eddig is nehéz volt lélegezni, most viszont úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne, hogy döntsek: örüljek vagy sírjak?

Aznap este nem tudtam aludni. A kiskutya – akit Nátán Zsömikének nevezett el – nyöszörgött az előszobában. Felkeltem hozzá, megsimogattam. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Laci még élt: együtt reggeliztünk, együtt nevettünk a kertben. Most csak a kutya szuszogása töltötte be a házat.

Másnap reggel Gábor visszajött.

– Anya, tényleg akarod ezt? Tudod, mennyi gond egy kutya? Etetni kell, orvoshoz vinni… Neked most pihenned kéne.

– Gábor, én… nem tudom – suttogtam. – Olyan régen volt már valaki mellettem.

– De anya! – csattant fel. – Mi itt vagyunk neked! Miért kell egy állat?

– Mert ti mindig rohantok! – tört ki belőlem. – Te dolgozol, Zsuzsi (a menyem) is folyton elfoglalt. Nátán is csak hétvégén jön át. Nekem egész nap csak az emlékek maradnak.

Gábor lehajtotta a fejét. Éreztem, hogy bántja a dolog.

A következő hetekben Zsömike egyre inkább hozzám nőtt. De vele együtt jöttek a gondok is: megrágta a papucsomat, összepiszkolta a szőnyeget. Egyszer el is szökött a kertből; órákig kerestem sírva. Amikor végre megtaláltam a szomszéd Ilonka néni udvarában, úgy zokogtam, mint egy gyerek.

A családom egyre többször vitatkozott miattam. Zsuzsi szerint felelőtlenség volt Nátántól ilyen ajándékot hozni. Gábor minden alkalommal próbált lebeszélni róla:

– Anya, add vissza a kutyát! Majd mi gondoskodunk róla Nátánnal!

De én már nem tudtam elengedni Zsömit. Ő volt az egyetlen társaságom.

Egy este Nátán átjött hozzám tanulni. Láttam rajta, hogy valami bántja.

– Mama… haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem haragszom rád, drágám – simogattam meg a fejét. – Csak néha nehéz…

– Sajnálom… csak azt akartam, hogy boldog legyél.

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Tudod, Nátánkám… néha nem az számít, mit akarunk adni a másiknak, hanem hogy mire van igazán szüksége.

Aznap éjjel sokáig gondolkodtam: vajon tényleg jobb lett volna nélküle? Vagy csak a család félt engem? Miért olyan nehéz kimondani egymásnak az érzéseinket?

A családunkban mindig is voltak kimondatlan dolgok: Gábor sosem beszélt arról, mennyire hiányzik neki az apja; Zsuzsi inkább dolgozott, mintsem leüljön velem teázni; Nátán pedig csendben hordozta magában a szeretetét.

Egy vasárnap délután összegyűltünk nálam ebédre. Zsömike ott ugrált az asztal alatt. Gábor egyszer csak megszólalt:

– Anya… talán igazad van. Lehet, hogy nekünk is tanulni kell még egymástól.

Zsuzsi bólintott:

– Megpróbálhatjuk együtt gondját viselni Zsömikének. Ha neked így könnyebb…

Nátán rám mosolygott. Éreztem: talán most először tényleg család vagyunk – hibákkal, vitákkal és szeretettel együtt.

Most itt ülök Zsömikével az ölemben és azon gondolkodom: vajon hány családban okozott már egy apró ajándék ekkora vihart? Miért olyan nehéz kimondani azt: „Szükségem van rád”? Ti mit tennétek a helyemben?