„Mama, hatvanéves vagy! És még mindig kézen fogva sétálsz egy férfival?” – Az első szerelmem hatvan felett

– Anya, hatvanéves vagy! És még mindig kézen fogva sétálsz egy férfival a városban? – hallottam a lányom, Zsuzsa hangját, amint becsapta maga mögött az ajtót. A hangja egyszerre volt döbbent és dühös, mintha valami bűnt követtem volna el. Ott álltam a konyhában, kezemben a kávéscsészével, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Vajon tényleg szégyen, ha valaki az én koromban újra boldog akar lenni?

Soha nem hittem a romantikus mesékben. Az életem nagy részét egyedül éltem le, miután az első férjem, Gábor, elhagyott egy fiatalabb nőért. Akkoriban azt hittem, hogy a szerelem csak a fiatalok kiváltsága, és nekem már csak a magány jutott. Felneveltem két gyereket, Zsuzsát és Balázst, dolgoztam a könyvtárban, esténként pedig csendben olvastam vagy kötögettem. A szívem mélyén azonban mindig ott lappangott valami hiány.

Aztán egy őszi napon, amikor már sárgultak a levelek a Városligetben, megismertem Lászlót. A könyvtárban találkoztunk először: ő is könyvet keresett, én pedig segítettem neki megtalálni Kosztolányi Dezső egyik kötetét. A beszélgetésünk természetesen indult, mintha mindig is ismertük volna egymást. László özvegy volt, két unokája volt, és ugyanúgy félt az egyedülléttől, mint én.

Az első közös sétánk után hetekig csak beszélgettünk. Aztán egy este László megfogta a kezemet a Duna-parton. Meglepődtem, de nem húztam el. Valami melegséget éreztem, amit már évtizedek óta nem tapasztaltam. Úgy éreztem magam, mint egy kamaszlány.

A gyerekeim először örültek, hogy végre kimozdulok otthonról. De amikor megtudták, hogy Lászlóval vagyok együtt – és hogy kézen fogva sétálunk az utcán –, minden megváltozott. Zsuzsa kiabált velem:

– Anya! Mit gondolnak majd rólad az emberek? Mit mondjak az ismerőseimnek?

Balázs csak csendben nézett rám, de láttam a szemében a csalódottságot.

– Nem gondolod, hogy ez már neked nem való? – kérdezte halkan.

A szívem összeszorult. Hát tényleg ennyire furcsa lenne, ha valaki hatvanévesen újra szerelmes lesz? Miért kellene lemondanom arról, hogy boldog legyek csak azért, mert elmúltam ötven?

Lászlóval minden egyszerű volt. Nem kellett bizonyítanom semmit. Együtt főztünk gulyást vasárnaponként, néha elmentünk moziba vagy csak sétáltunk a Margitszigeten. Ő sosem kérdezte meg, hogy mit gondolnak mások – csak azt akarta tudni, én boldog vagyok-e mellette.

Egy este azonban Zsuzsa váratlanul beállított hozzám. László éppen nálam volt; együtt nevettünk valamin a nappaliban.

– Anya! – szólt rám élesen Zsuzsa. – Ez most komoly? Tényleg úgy gondolod, hogy új életet kezdhetsz ebben a korban?

– Miért ne? – kérdeztem vissza remegő hangon.

– Mert te már nagymama vagy! Neked az unokákkal kellene foglalkoznod, nem randizgatni!

László felállt.

– Zsuzsa, én nem akarom elvenni az édesanyádat tőletek – mondta halkan. – Csak szeretném boldoggá tenni.

Zsuzsa csak legyintett és sírva fakadt.

Aznap éjjel alig aludtam. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak most először merek önmagam lenni?

A következő hetekben egyre többet vitatkoztunk Zsuzsával és Balázzsal. Ők azt akarták, hogy válasszak: vagy ők, vagy László. De hogyan választhatnék? Hiszen mindkettőjükre szükségem van.

Egyik este Lászlóval ültem a konyhában.

– Szerinted helyes ez így? – kérdeztem tőle.

– Anna – mondta halkan –, egész életedben másoknak akartál megfelelni. Nem lenne itt az ideje végre magadra is gondolni?

Elgondolkodtam ezen. Tényleg mindig másokat helyeztem előtérbe: a gyerekeimet, a munkámat, a szüleimet. Most először éreztem azt, hogy jogom van boldognak lenni.

A családi ebédek azonban feszültebbek lettek. Az unokáim szerették Lászlót – ő mindig hozott nekik csokit vagy mesélt nekik régi történeteket –, de Zsuzsa és Balázs ridegek maradtak vele szemben.

Egy vasárnap délután Zsuzsa félrehívott.

– Anya… félek attól, hogy elveszítelek – mondta könnyes szemmel. – Hogy már nem leszünk fontosak neked.

Átöleltem őt.

– Mindig ti lesztek az elsők – suttogtam –, de nekem is szükségem van valakire. Nem akarok többé magányos lenni.

Lassan kezdtek megérteni engem. Nem volt könnyű út: sok sírás, veszekedés és hosszú beszélgetés kellett hozzá. De végül elfogadták Lászlót – mert látták rajtam, mennyire boldoggá tesz.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. László mellettem olvas újságot; néha rám mosolyog. A gyerekeim már nem haragszanak rám – sőt, néha együtt vacsorázunk mindannyian.

Vajon tényleg bűn hatvanévesen újra szeretni? Vagy csak bátorság kell hozzá? Ti mit gondoltok erről?