Majdnem Tönkrement a Házasságom Anyám Beleavatkozása Miatt – Most Nem Tudok Ránézni Sem

– Miért nem tudsz végre rendesen főzni, Zsófi? – csattant fel anyám a telefonban, miközben a konyhapulton remegő kézzel vágtam a hagymát. A hangja éles volt, mint a kés, amivel dolgoztam. – Szerencsétlen Gábor egész nap dolgozik, te meg csak ezt a vizes levest teszed elé?

A torkomban gombóc nőtt. Nem tudtam mit mondani, csak hallgattam, ahogy anyám újra és újra elmondja, mennyire csalódott bennem. Gábor ekkor lépett be az ajtón, fáradtan, de mosolyogva. – Szia, drágám! – mondta, és puszit adott az arcomra. Próbáltam visszamosolyogni, de a könnyeim már ott égtek a szememben.

Aznap este is csendben vacsoráztunk. Gábor megkérdezte: – Minden rendben? Olyan feszült vagy mostanában. – Semmi baj – hazudtam, ahogy mindig. Féltem, hogy ha elmondom, mennyire bántanak anyám szavai, azt hiszi, őt hibáztatom. Inkább magamba fojtottam mindent.

A következő hetekben egyre rosszabb lett minden. Anyám naponta hívott, mindig volt valami kritikája: miért nem vasalok rendesen, miért nem keresek jobb munkát, miért nem vagyok elég jó feleség. Egy idő után már attól is szorongtam, ha csörgött a telefonom.

Egyik este Gábor halkan szólt hozzám: – Zsófi, úgy érzem, eltávolodtál tőlem. Nem beszélsz velem, nem nevetsz már úgy, mint régen. Mi történt? – Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és a könnyeim végigfolytak az arcomon.

Aztán egy vasárnap délután minden kiderült. Anyám váratlanul beállított hozzánk. Gábor épp a nappaliban szerelte a polcot, én pedig próbáltam rendet rakni a konyhában. Anyám leült az asztalhoz, és hangosan sóhajtott:

– Látod, Gábor fiam, ezt mondom mindig Zsófinak is: egy rendes asszony tudja, hogyan kell otthont teremteni. De hát ő sosem hallgat rám.

Gábor döbbenten nézett rám. – Ezt hogy érted? – kérdezte anyámat.

– Hát csak annyit mondok neki mindig telefonon is… – kezdte anyám könnyedén.

– Te beszélsz Zsófival minden nap? – kérdezte Gábor.

Anyám vállat vont: – Hát persze! Valakinek rendbe kell tenni ezt a házat.

Gábor arca elkomorult. – Zsófi, miért nem mondtad el?

Nem bírtam tovább. Sírtam. Mindent elmondtam: hogy anyám mindenbe beleszól, hogy minden nap kritizál, hogy úgy érzem magam mellette, mintha sosem lennék elég jó.

Gábor átölelt. – Sajnálom, hogy ezt egyedül kellett cipelned. De ezt nem hagyhatjuk így tovább.

Aznap este Gábor leült anyámmal beszélni. Hallottam kintről a hangjukat:

– Erzsi néni, kérem, hagyja Zsófit élni a saját életét! Mi így vagyunk boldogok.

Anyám felháborodottan távozott. Napokig nem hívott fel. Én pedig egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot.

De nem lett könnyebb. Anyám később üzeneteket írt: „Hát ennyit jelentek neked? Egy idegen miatt elfordulsz tőlem?” A szívem szakadt meg minden alkalommal.

A család is kettészakadt: nővérem szerint hálátlan vagyok; apám csak csendben nézett rám a vasárnapi ebédnél.

Gábor próbált támogatni: – Zsófi, te döntesz arról, kivel tartod a kapcsolatot. De ne hagyd, hogy bárki tönkretegye az életünket.

Próbáltam beszélni anyámmal is: – Anya, kérlek… csak egy kis távolságot szeretnék. Szeretlek, de szükségem van arra, hogy magam döntsek.

– Majd rájössz te még! – vágta rá sértetten.

Azóta hónapok teltek el úgy, hogy alig beszélünk. Néha hiányzik az anyai ölelés; néha viszont félek attól a hangjától is.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: lehet-e valaha újra bizalom köztünk? Vagy örökre elveszett valami?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki majdnem tönkretette az életedet?