„Majd én megmutatom neked!” – Amikor a házimunka harcává válik a házasság

– Nem hiszem el, hogy ezt is nekem kell megcsinálnom! – csattantam fel, miközben a mosatlan edények tornya fenyegetően magasodott a konyhapulton. Tamás, a férjem, épp a kanapén feküdt, telefonját nyomkodva. Fel sem nézett.

– Mindjárt, csak befejezem ezt a cikket – mondta, mintha ezzel minden rendben lenne.

A gyomrom görcsbe rándult. Öt éve vagyunk házasok, most költöztünk be ebbe a panelba Zuglóban, és azt hittem, új kezdet lesz. De minden ugyanúgy folytatódott: én főzök, mosok, takarítok, ő pedig… hát, ő dolgozik, aztán pihen. Legalábbis szerinte.

Aznap este, amikor Tamás már aludt, leültem a konyhaasztalhoz. A csendben csak a hűtő zúgása hallatszott. Elhatároztam: elég volt. Ha nem veszi észre magát magától, majd én segítek neki. Másnap reggel nem szóltam semmit. Nem pakoltam el utána a reggeli bögréjét, nem hajtogattam össze a ruháit, nem vittem le a szemetet. Azt akartam, hogy lássa, milyen az, amikor valaki nem végzi el helyette a dolgokat.

Eltelt egy nap. A lakásban egyre nagyobb lett a káosz. Tamás este csak annyit mondott:

– Fura, mintha valami hiányozna… – de aztán vállat vont és bekapcsolta a tévét.

A második nap már érezhető volt a változás. A fürdőben halomban álltak a törölközők, a konyhában ragadt az asztal. Tamás végül megszólalt:

– Te nem szoktad ezt elpakolni?

– Mostanában nincs kedvem – feleltem hűvösen.

– De hát… – kezdte, de nem fejezte be.

A harmadik nap reggelén Tamás idegesen keresgélt tiszta inget.

– Hol vannak a vasalt ingjeim?

– Ott, ahol hagytad őket – mondtam, és próbáltam nem mosolyogni.

Aznap este hazajött, és láttam rajta: feszül. A lakásban terjengett a mosatlan szaga, a nappaliban morzsák ropogtak a lába alatt.

– Ez így nem mehet tovább! – csattant fel végül.

– Egyetértek – válaszoltam halkan.

Leültünk egymással szemben. Először egyikünk sem szólt. Aztán Tamás megtörte a csendet:

– Mi történt veled? Miért nem csinálod meg a dolgokat?

– Azért, mert nem csak az én dolgom – mondtam ki végre azt, ami évek óta fojtogatott. – Ez a mi otthonunk. Neked is ugyanannyi felelősséged van benne.

Tamás először értetlenül nézett rám. Aztán láttam rajta: kezd leesni neki.

– De én dolgozom egész nap…

– És szerinted én nem? – kérdeztem vissza. – Én is dolgozom, csak utána még itthon is rám hárul minden. Ez így igazságos?

Hosszú csend következett. Tamás végül sóhajtott.

– Nem gondoltam bele… Azt hittem, neked ez könnyen megy.

– Nem megy könnyen. Fáradt vagyok. Néha úgy érzem, mintha egyedül lennék ebben az egészben.

Tamás lehajtotta a fejét.

– Sajnálom – mondta halkan. – Mit szeretnél? Hogyan csináljuk?

A szívem összeszorult. Végre kimondta. De valahogy mégsem éreztem diadalt. Inkább ürességet és fáradtságot.

– Szeretném, ha megbeszélnénk, ki mit vállal – mondtam végül. – Nem akarok többé anyád lenni ebben a házban.

Nevetett egy kicsit kínosan.

– Igazad van. Kezdjük újra?

A következő napokban listát írtunk: ki viszi le a szemetet, ki főz hétvégén, ki takarítja ki a fürdőt. Próbáltuk igazságosan elosztani mindent. Az első héten Tamás mindent lelkiismeretesen csinált – talán túl lelkiismeretesen is: egyszer véletlenül rózsaszínűre mosta az összes fehér pólóját.

Nevettünk rajta, de közben éreztem: valami változik köztünk. Többet beszélgettünk, kevesebbet veszekedtünk. De aztán jött egy nehezebb hét: Tamás túlórázott, én is fáradt voltam. A lakás újra kezdett szétesni.

Egy este összevesztünk azon, hogy ki mosogasson el vacsora után.

– Mindig csak veszekedünk! – kiabálta Tamás.

– Mert mindig csak én csinálom! – vágtam vissza.

A szomszéd kutya ugatása hallatszott át a falon; hirtelen mindketten elhallgattunk.

Aztán Tamás odalépett hozzám és megölelt.

– Nem akarom ezt csinálni veled – suttogta. – Szeretlek. Csak néha tényleg nehéz…

Éreztem, ahogy oldódik bennem a harag. Talán tényleg túl nagy elvárásokat támasztottam? Vagy csak túl sokáig hallgattam?

Azóta próbálunk figyelni egymásra. Nem mindig sikerül tökéletesen; néha még mindig összeveszünk egy-egy zoknin vagy mosatlan bögrén. De már tudjuk: ez nem csak házimunka kérdése. Hanem arról szól, hogyan tudunk együttműködni, szeretni és támogatni egymást akkor is, amikor nehéz.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Miért olyan nehéz kimondani az igazi problémákat? És vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ott, ahol már annyi sérelem gyűlt össze?