Ma már nem vagyok senki hotelje: Ki kellett tennem a fiamat és a menyemet a lakásból – Vajon rossz anya vagyok, vagy végre magamat választottam?
– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltott rám Gábor, miközben Kati, a menyem, némán állt mögötte, karba tett kézzel. A nappaliban álltunk, a régi szőnyegen, amit még az anyámtól örököltem. A szívem a torkomban dobogott, de nem engedhettem meg magamnak, hogy meginogjak.
– De igen, Gábor. Elég volt. Nem bírom tovább – mondtam halkan, de határozottan. A hangom remegett, de tudtam, hogy most vagy soha. Évek óta húzódott már ez az egész: Gábor és Kati öt éve költöztek vissza hozzám, amikor elveszítették az albérletüket. Akkor azt hittem, csak pár hónap lesz. De hónapokból évek lettek.
Az első hónapokban még örültem is nekik. Végre újra együtt volt a család. De aztán minden megváltozott. Gábor elvesztette a munkáját, Kati is csak alkalmi munkákból élt. A lakásban állandó volt a feszültség: ki használja a fürdőt, ki főzhet előbb, ki hagyta ott a mosatlant. Az én életem pedig egyre inkább háttérbe szorult.
– Anyu, mi mindent megteszünk! – próbálkozott Kati is, de a hangjában ott volt az a lekezelő él, amitől mindig összeszorult a gyomrom.
– Tényleg? Akkor miért én mosogatok minden este? Miért én fizetem a számlákat? Miért érzem magam vendégnek a saját otthonomban? – kérdeztem vissza, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Gábor elfordult. Mindig ezt csinálta, ha nem tudott mit mondani. Gyerekkorában is ilyen volt: ha valami nem tetszett neki, inkább elmenekült előle. Most viszont nem volt hová mennie.
Az utolsó csepp az volt, amikor múlt héten megtudtam, hogy Gábor titokban kölcsönkért pénzt az egyik barátjától – az én tudtom nélkül –, hogy kifizesse az internetet. Nem az zavart, hogy pénzt kért, hanem hogy nem szólt róla. Mintha már semmi közöm nem lenne ahhoz, ami ebben a lakásban történik.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy Kati és Gábor veszekednek a másik szobában. „Anyád túl sokat vár el tőlünk!” – csattant fel Kati. „De hát hol máshol lennénk?” – válaszolta Gábor kétségbeesetten. Én pedig csak feküdtem és bámultam a plafont.
Másnap reggel úgy keltem fel, mint aki egy háborút vívott át álmában. A tükörben egy megtört asszony nézett vissza rám: karikás szemekkel, összeszorított szájjal. Akkor döntöttem el: elég volt.
Most itt álltunk egymással szemben. Gábor arca vörös volt a dühtől és megalázottságtól.
– Hova menjünk? – kérdezte végül halkan.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De ez már nem mehet így tovább. Segítek nektek keresni valamit. De nekem is jogom van végre nyugodtan élni.
Kati csak nézett rám, mintha soha nem látott volna még ilyennek. Talán tényleg most először látták meg bennem az embert, nem csak az anyát vagy a háziasszonyt.
A következő napokban csend volt köztünk. Gábor egész nap telefonált, próbált albérletet találni. Kati szó nélkül pakolta össze a ruháikat. Én pedig minden este sírtam egy kicsit – hol dühből, hol fájdalomból.
Az utolsó este együtt vacsoráztunk. Furcsa módon béke volt közöttünk. Gábor megköszönte mindazt, amit értük tettem. Kati is bocsánatot kért – talán először őszintén.
Amikor elmentek, üres lett a lakás. Leültem a kanapéra és csak néztem magam elé. Egyszerre éreztem magam szabadnak és végtelenül magányosnak.
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg rossz anya vagyok? Vagy csak végre magamat választottam? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van-e joga egy anyának néha önmagát választani?