Ma ma szívem szakadt meg, amikor ma kidobtam a fiamat és a menyemet a lakásomból – de végre magamat választottam

– Gábor, ezt így nem lehet tovább! – kiáltottam, miközben a kezem remegett az idegességtől. A nappali sarkában álltam, a kanapé mögött, mintha az utolsó védelmi vonalam lenne. A fiam, Gábor, csak némán nézett rám, mellette Kata, a menye, karba tett kézzel, arcán az a jól ismert, lemondó fintor.

– Anyu, most tényleg ezt akarod? – kérdezte Gábor halkan, de a hangjában ott csengett a düh és a csalódottság.

A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig? Hogy lehet, hogy az a fiú, akit egyedül neveltem fel, akinek mindent odaadtam – most úgy néz rám, mintha ellensége lennék?

Nem így képzeltem el az életem. Amikor Gáborék tavaly elvesztették az albérletüket, egy pillanatig sem gondolkodtam: természetes volt, hogy hozzám költöznek. „Ez csak átmeneti lesz” – mondta akkor Kata. „Néhány hónap, amíg összeszedjük magunkat.”

De a hónapokból egy év lett. Az én kis kétszobás panelom hirtelen szűknek tűnt. Minden reggel arra ébredtem, hogy Kata hangosan telefonál a konyhában – mintha az én alvásom semmit sem számítana. Gábor késő estig dolgozott, aztán hazaért, leült a gép elé, és rám se nézett. A közös vacsorákból veszekedések lettek: „Miért nincs rend? Miért nincs meleg étel? Miért szólsz bele mindenbe?” – kérdezte Kata egyre gyakrabban.

Próbáltam alkalmazkodni. Csendben maradtam, amikor Kata átrendezte a nappalit. Nem szóltam, amikor Gábor elfelejtette a születésnapomat. De minden nap egyre kisebbnek éreztem magam a saját otthonomban.

Egy este aztán hallottam, ahogy Kata a fürdőben telefonál:

– Anyám, nem bírom tovább ezt az asszonyt! Mindenbe beleszól, mintha még mindig gyerekek lennénk! – mondta.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Én csak segíteni akartam. Mindig is azt hittem, hogy jó anya vagyok – talán túl jó is. Mindent feladtam Gáborért: az álmaimat, a karrieremet, még az egészségemet is.

Az utolsó csepp az volt, amikor múlt héten Gábor rám kiabált:

– Anyu, hagyj már minket élni! Nem vagyunk már gyerekek!

Aznap este órákig sírtam. A tükörbe néztem: egy megtört asszony nézett vissza rám. Vajon hol rontottam el? Miért lettem teher annak, akit a legjobban szeretek?

Ma reggel aztán eldőlt minden. Kata megint hangosan csapkodott a konyhában. Éreztem, ahogy felforr bennem valami rég elfojtott düh.

– Elég volt! – mondtam remegő hangon. – Szeretlek titeket, de nem bírom tovább. Szükségem van a saját életemre. Kérlek titeket… költözzetek el.

Csend lett. Gábor arca elsápadt.

– De anyu… hova menjünk? – kérdezte.

– Felnőttek vagytok – válaszoltam halkan. – Megoldjátok.

Kata csak vállat vont.

– Úgyis ezt akartad mindig is – mondta gúnyosan.

Nem válaszoltam. Csak álltam ott, és próbáltam nem sírni.

Most itt ülök egyedül a nappaliban. Minden csendes. A szívem fáj – de valahol mélyen érzem: most először magamat választottam.

Vajon helyesen tettem? Lehet-e egy anya önző anélkül, hogy elveszítené a gyermekét? Várom a ti történeteiteket is…