„Ma egy kislány kopogtatott az ajtómon – és mindent megváltoztatott”

– Apa? – A hang vékony volt, remegett, mint a tavaszi szélben a frissen kihajtott levél. Az ajtóban egy kislány állt, talán nyolc éves lehetett. Hosszú barna haja kócosan lógott a vállára, a kabátja túl nagy volt rá. Mellette egy nő, akit soha életemben nem láttam.

A feleségem, Zsuzsa, mögöttem állt, kezében a reggeli kávéval. A bögréje megremegett, ahogy a lány rám nézett. – Te vagy az apukám – ismételte halkan.

Egy pillanatig csak néztem őket. Aztán a nő megszólalt: – Bocsánat, hogy csak így betoppanunk. Én vagyok a gyámja. Az anyja… – elakadt a hangja. – Az anyja meghalt két hete. Azt mondta, te vagy az apja.

A világ megállt. Zsuzsa letette a bögrét, és olyan csend lett, hogy hallottam a szívem dobogását. – Ez valami vicc? – kérdezte Zsuzsa rekedten.

– Nem vicc – mondtam alig hallhatóan. – Soha nem tudtam róla.

A nő letérdelt a kislány mellé. – Ő Anna. Az anyja, Erika… azt mondta, hogy te vagy az apja. Nincs más rokonunk.

Anna rám nézett. A szeme pont olyan volt, mint az enyém gyerekkoromban. Hirtelen minden emlék visszajött: egy nyári tábor, egy rövid kapcsolat Erikával… Soha nem tudtam róla, hogy gyereke lett.

Zsuzsa sírni kezdett. – Hogy lehet ilyet eltitkolni? Hogy lehetett ilyen felelőtlen? – kiabálta.

– Nem tudtam róla! – próbáltam magyarázni, de a hangom elveszett a fájdalomban.

A nő bocsánatot kért, letette Anna táskáját az előszobában, és elment. Ott maradtunk hárman: én, Zsuzsa és Anna.

Aznap este Anna a vendégszobában aludt. Zsuzsa nem szólt hozzám egész nap. Csak nézett rám üres tekintettel. Próbáltam beszélni vele:

– Zsuzsa, kérlek… Nem tudtam róla. Ha tudtam volna…

– De most már tudsz róla! És mit fogsz csinálni? Elküldöd? Vagy itt marad? És mi lesz velünk? – kérdezte dühösen.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem a sötétben, és hallgattam Anna halk sírását a szomszéd szobából.

Másnap reggel Anna csendben ült az asztalnál. Nem mert rám nézni. Megpróbáltam mosolyogni rá:

– Szereted a kakaót?

Bólintott.

– Csinálok neked egyet.

Zsuzsa közben összepakolta a táskáját. – Elmegyek anyuhoz pár napra – mondta halkan. – Gondolkoznom kell.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Anna rám nézett:

– Haragszik rám?

– Nem rád haragszik, kicsim – mondtam halkan –, hanem rám.

Az elkövetkező napokban próbáltam mindent megtenni Annáért. Elvittem őt a játszótérre, mesét olvastam neki este, együtt főztünk paprikás krumplit. De minden mozdulatomban ott volt a bűntudat és a félelem: elveszítem Zsuzsát, elveszítem mindent, amit eddig felépítettem.

Egy este Anna odabújt hozzám:

– Te tényleg az apukám vagy?

– Igen – mondtam könnyes szemmel –, és most már mindig itt leszek neked.

Közben Zsuzsa nem jelentkezett. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Anyósom azt mondta: „Adj neki időt.”

Egy hét múlva Zsuzsa hazajött. Fáradt volt és megtört.

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e megbocsátani neked – mondta –, de látom rajtatok… Annának szüksége van rád. És talán nekem is idővel…

Azóta együtt élünk hárman. Nem könnyű. Minden nap új kihívás. Anna még mindig fél néha, hogy el fogom küldeni. Zsuzsa még mindig nem tud úgy nézni rám, mint régen. De próbálkozunk.

Sokszor gondolkodom azon: mi lett volna, ha Erika elmondja nekem annak idején? Ha nem titkolja el Annát? Vajon más lenne most minden?

De egy dolog biztos: Annát soha nem adnám oda senkinek. Ő az én lányom.

Vajon képesek vagyunk újra családdá válni? Meg lehet bocsátani egy ilyen múltat? Ti mit tennétek a helyemben?