„Laci megkérte a kezem, de még mindig bizonytalan vagyok: ötvenévesen nem akarok az anyósommal élni” – Egy újrakezdés dilemmái

– Nem akarok megint mindent elveszíteni, Anikó! – kiáltottam rá a lányomra, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. – Anyu, Laci szeret téged. Csak gondold át, kérlek – felelte halkan, de a hangjában ott bujkált az aggodalom.

Tíz év telt el azóta, hogy Tomit kidobtam. Akkor is így remegett a kezem, amikor megtudtam, hogy egy huszonöt éves lánnyal csal meg. Azóta is érzem néha azt az ürességet, amit akkor hagyott maga után. De valahogy túléltük. Anikóval összekapaszkodtunk, és amikor ő is férjhez ment, azt hittem, végre jön egy kis nyugalom.

De a nyugalom helyett csak újabb gondok jöttek. Anikó férje, Gábor beköltözött hozzánk, mert az albérlet árak az egekben voltak Budapesten. Egy ideig jól ment minden, de aztán egyre több volt a feszültség. Gábor nem értette meg, miért zavar engem, ha éjjel kettőkor még hangosan nézi a focimeccset a nappaliban. Anikó próbált közvetíteni, de végül ők is elköltöztek egy panelba Újpestre.

Azóta egyedül vagyok. Néha jólesik a csend, máskor meg úgy érzem, beleőrülök. A munkahelyemen is egyre nehezebb: ötvenévesen már nem néznek rád úgy a kollégák, mint régen. A főnököm, Sándor is egyre gyakrabban célozgat arra, hogy „fiatalítani kellene a csapatot”.

És akkor jött Laci. Egy régi ismerős a gimiből. A Facebookon keresett meg tavaly karácsonykor. Először csak cseteltünk, aztán találkoztunk is. Jó volt újra nőnek érezni magam. Laci kedves volt, figyelmes – és egyedülálló. Legalábbis ezt mondta.

Aztán kiderült: nem teljesen egyedülálló. Az édesanyjával él Zuglóban egy régi polgári lakásban. Az apja már rég meghalt, Laci pedig sosem nősült meg – mindig az anyját ápolta. Most viszont azt mondja: szeretne velem új életet kezdeni.

– Gyere hozzám feleségül! – mondta egyik este, amikor náluk vacsoráztunk. Az anyja, Ilonka néni is ott ült velünk az asztalnál.

– Hát persze, Laci fiamnak végre lesz valakije! – csapta össze a kezét Ilonka néni. – És milyen jó lesz nekünk együtt! Majd főzünk, beszélgetünk…

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Nem tudtam mit mondani. Csak mosolyogtam erőltetetten.

Azóta minden nap ezen rágódom. Laci tényleg szeret engem – ezt érzem. De képes vagyok-e újra feladni a szabadságomat? Tíz évig harcoltam érte! Most megint valaki más ritmusához kellene igazodnom – ráadásul nem is csak Lacihoz, hanem az anyjához is.

Anikó szerint túl sokat agyalok.
– Anyu, ne legyél már ilyen! Gondolj bele: végre boldog lehetnél! Nem mindegy hol laktok? Ilonka néni aranyos.
– Aranyos… – motyogtam magamban –, de én nem akarok minden reggel arra ébredni, hogy valaki már főzi a levest a konyhában.

A barátnőim szerint bolond lennék kihagyni ezt az esélyt.
– Ötven felett már nem válogathatsz! – mondta Éva a múltkor a kávézóban.
– De mi van, ha nem bírom? Ha megint elveszítem önmagam?
– Akkor legalább próbáltad – vont vállat Éva.

Laci közben türelmesen vár. Néha látom rajta a csalódottságot.
– Nem akarsz velem élni? Vagy csak az anyám zavar? – kérdezte egyik este.
– Nem tudom… Félek attól, hogy megint háttérbe szorulok – vallottam be végül.
– Én nem engedném… De anyám már idős. Nem hagyhatom magára.

Aztán ott vannak a hétköznapi apróságok is: Ilonka néni mindenbe beleszólna – mit főzök, mikor mosok, hogyan rendezzük be a szobát. Már most érzem, hogy nem lenne könnyű.

De közben ott van Laci szeretete is. És az üres lakásom csendje esténként.

Tegnap este Anikó felhívott:
– Anyu, döntened kell! Nem lehet örökké várni…

De hogyan döntsek? Feladjam-e azt a kevés szabadságot és önállóságot, amit tíz év alatt nagy nehezen visszaszereztem? Vagy vállaljam be az együttélést egy másik családdal – csak azért, hogy ne legyek egyedül?

Néha úgy érzem, mintha két világ között lebegnék: az egyikben ott van a magány és a szabadság; a másikban az összetartozás és az alkalmazkodás kényszere.

Ma reggel Laci küldött egy üzenetet: „Szeretlek. Várlak.”

Leültem az ablak elé egy bögre teával és csak bámultam ki az esőbe.

Vajon tényleg lehet boldog újrakezdés ötven felett? Vagy csak ámítjuk magunkat? Ti mit tennétek a helyemben?