„Közbeavatkozni vagy hagyni dönteni? Egy anya vívódása a család széthullása közben”

– Márk, miért nem nézel a szemembe? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a teásbögrém körül. A gyerekek már aludtak, csend volt, csak a hűtő zúgott halkan. Márk ott állt az ajtóban, mintha menekülni akarna.

– Léna… – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Nem tudom tovább titkolni. Van valaki más. Hónapok óta.

A világ megállt. A bögrém kiesett a kezemből, a tea végigfolyt az asztalon. Nem sírtam, nem kiabáltam. Csak néztem rá, mintha idegen lenne. Aznap este minden megváltozott.

Az első gondolatom nem az volt, hogy hogyan tovább velem vagy vele. Hanem: mi lesz a gyerekekkel? Anna tizenhárom éves, érzékeny kamasz, aki most kezdett nyitni felém a titkairól. Bence tíz, még mindig hozzám bújik esténként, ha rosszat álmodik. Hogy mondjam el nekik? El kell-e mondanom egyáltalán?

Márk másnap reggel már csomagolt. Nem volt veszekedés, csak csendes sírás a fürdőszobában, amikor azt hitte, nem hallom. Anyám hívott délután:

– Léna, mi történt? Olyan furcsán szóltál reggel.

– Semmi, anya… csak fáradt vagyok.

Hazudtam neki is. Mindenkinek hazudtam napokig. Aztán Anna meglátta Márk bőröndjét.

– Anya, apa elutazik? – kérdezte félve.

Leültem mellé az ágyra. A szavak nehezen jöttek:

– Apa most egy ideig máshol fog lakni.

– Miért? Veszekedtetek?

Hazudjak neki is? Vagy mondjam el az igazat? Azt mondják, a gyerekeket védeni kell az ilyen dolgoktól. De Anna nem buta. Látta rajtam a könnyeket, hallotta éjszaka a vitákat.

Aznap este Márk visszajött még egy utolsó beszélgetésre. A nappaliban ültünk hárman: ő, én és az árulás köztünk.

– Léna, nem akarom elveszíteni a gyerekeket – mondta halkan.

– Akkor miért tetted ezt? – suttogtam vissza.

– Nem tudom… Elvesztem. De szeretném, ha együtt döntenénk arról, mit mondunk nekik.

A szívem összeszorult. Együtt? Most már nincs együtt. De igaza volt: ezt nem dönthetem el egyedül.

Napokig vitatkoztunk erről. Anyám szerint mindent el kell mondani: „A gyerekeknek joguk van tudni!” A barátnőm, Zsófi szerint viszont: „Csak annyit mondj el, amennyit muszáj! Ne terheld őket felnőtt problémákkal.”

Éjszakánként nem aludtam. Hallgattam Anna halk sírását a szobájából. Bence rajzolt egy képet: négyen vagyunk rajta kézen fogva. A rajzot kirakta a hűtőre.

Egy este Anna bejött hozzám:

– Anya… ugye nem miattam ment el apa?

Összetörtem. Átöleltem:

– Nem, kicsim! Ez nem rólad szól. Ez csak rólunk szól…

De meddig lehet titkolni az igazságot? Ha most nem mondom el, később haragudni fognak rám? Ha elmondom, túl korán veszítenek el valamit a gyerekkorukból?

Márk közben próbált jelen lenni: hétvégente elvitte őket fagyizni vagy moziba. De Anna egyre zárkózottabb lett vele szemben. Bence pedig esténként azt kérdezte:

– Anya, mikor jön haza apa?

A család széthullott darabjait próbáltam összeragasztani. Mindenki mást mondott: az iskola pszichológusa szerint beszéljek őszintén velük; anyám szerint védjem őket; Márk szerint majd idővel megértik.

Egyik este Anna kiabálva jött haza:

– Mindenki tudja az iskolában! Azt mondják, apa mással van! Igaz ez?

Ott álltam előtte, és nem tudtam többé hazudni.

– Igen – mondtam halkan. – Apa hibázott… De mindketten szeretünk titeket.

Anna sírt, Bence értetlenül nézett rám. Aznap este mindhárman egy ágyban aludtunk.

Azóta eltelt fél év. Márk új életet kezdett valaki mással. Én is próbálok talpra állni – de minden nap ott motoszkál bennem: jól döntöttem-e? Megvédtem-e őket vagy csak összezavartam?

Most is itt ülök a konyhában, nézem Annát és Bencét reggelizni. Néha úgy érzem, mindent elrontottam. Máskor meg azt gondolom: talán így volt helyes.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Van-e olyan döntés ilyenkor, ami tényleg jó a gyerekeknek – vagy csak választani lehet két rossz között?