Kötelesség és szeretet között: Egy magyar nő vallomása két család árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Zsófi! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A porcelán csésze megremegett, a benne lévő kávé kilöttyent. – Hogy lehetsz ilyen hálátlan?

A szívem a torkomban dobogott. Ott álltam a két nő között, akik mindennél fontosabbak voltak számomra: az édesanyám, Katalin, és az anyósom, Ilona. Mindketten más-más elvárásokkal, más-más szeretettel, de ugyanazzal az igénnyel: hogy mellettük álljak, hogy nekik bizonyítsak.

Aznap reggel, amikor megszületett a kisfiam, Márk, azt hittem, a világ legboldogabb embere vagyok. De a boldogság hamar szertefoszlott, amikor a két család egymásnak feszült. Anyám azt akarta, hogy mindenben rá hallgassak, Ilona pedig úgy érezte, most már az ő családjához tartozom, és neki tartozom lojalitással.

– Zsófi, ne felejtsd el, ki volt melletted, amikor apád elhagyott minket! – mondta anyám, hangja remegett a fájdalomtól és a düh keverékétől. – Én mindent feláldoztam érted!

– De Katalin, most már az én fiam felesége! – vágott közbe Ilona, karba tett kézzel, szúrós tekintettel. – Az unokámnak is jogom van segíteni, nem csak neked!

Ott álltam, a két nő között, akik mindketten a maguk igazát hajtogatták. A férjem, Gábor, próbált közvetíteni, de ő is csak elveszettnek tűnt ebben a harcban.

A napok egyre feszültebbé váltak. Anyám minden nap felhívott, hogy panaszkodjon Ilonára, Ilona pedig minden látogatáskor megjegyzéseket tett anyám főztjére, a lakás tisztaságára, sőt, még arra is, hogyan fogom a babát.

– Zsófi, nem így kell pelenkázni! – szólt rám Ilona, miközben próbáltam Márkot tisztába tenni. – Az én időmben nem voltak ilyen modern pelenkák, de legalább rendesen csináltuk!

– Hagyd már, Ilona, Zsófi tudja, mit csinál – szólt közbe anyám, de a hangjában ott bujkált a sértettség.

Az otthonom csatatérré vált. Márk sírt, én sírtam, Gábor pedig egyre többször maradt bent túlórázni a munkahelyén, csak hogy ne kelljen szembenéznie a feszültséggel.

Egyik este, amikor Márk végre elaludt, anyám leült mellém a kanapéra.

– Zsófi, én csak jót akarok neked. Tudom, hogy nehéz most, de ne feledd, hogy én mindig itt leszek neked. Ne hagyd, hogy Ilona elvegye tőlem az unokámat!

A könnyeim potyogtak. Nem akartam választani. Nem akartam senkit megbántani. De minden nap egyre inkább úgy éreztem, hogy darabokra szakadok.

Aztán jött a karácsony. Az első közös ünnep Márkkal. Mindkét család nálunk akart lenni. Gábor próbált kompromisszumot találni, de végül mindenki nálunk kötött ki. A fa alatt ajándékok, a konyhában két asszony, akik versengtek, ki főz jobban, ki tud szebb bejglit sütni.

Az este végén Ilona félrehívott.

– Zsófi, tudom, hogy nehéz neked. De most már a mi családunkhoz tartozol. Gábor felesége vagy, Márk anyja. Ne hagyd, hogy Katalin irányítsa az életedet!

Később anyám is odajött hozzám.

– Látom, hogy szenvedsz. De ne feledd, hogy én vagyok az édesanyád. Senki sem fog úgy szeretni, mint én.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Néztem a kisfiamat, ahogy békésen szuszogott a kiságyban, és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen anya leszek én. Vajon képes leszek-e úgy szeretni, hogy közben nem várok el semmit cserébe? Vajon egyszer majd ő is két tűz közé kerül miattam?

A következő hetekben próbáltam beszélni mindkét nővel. Elmondtam nekik, mennyire fáj, hogy választás elé állítanak. Hogy nem akarok senkit megbántani, de így lassan elveszítem önmagam.

– Zsófi, én csak azt akarom, hogy boldog legyél – mondta anyám, de a hangjában ott volt a félelem, hogy elveszíthet.

– Én csak segíteni akarok – mondta Ilona, de a szeme sarkában ott bujkált a sértettség.

Azt hiszem, mindketten féltek. Féltek attól, hogy már nincs rájuk szükségem. Hogy Márk születésével valami végleg megváltozott.

Én pedig ott álltam, két család között, és azon gondolkodtam: vajon lehet-e mindenkinek megfelelni? Vagy eljön az a pillanat, amikor végre magamért kell döntenem?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egy nő egyszerre jó lánya és jó menye? Vagy végül mindenképp valaki sérül?