„Könyörögtem a férjemnek, hogy segítsen otthon, de ő még mindig azt hiszi, ez nem az ő dolga” – Az én harcom az egyenlőségért a családban

– Zsolt, kérlek, legalább ma este fürdesd meg a gyerekeket! – hallom a saját hangomat, ahogy remegve próbálok nyugodt maradni. A konyhában állok, a mosogatógép zúg, a pulton félig elpakolt vacsora, a gyerekek már nyűgösek. Zsolt a nappaliban ül, a telefonját nyomkodja.

– Fáradt vagyok, Emese. Egész nap dolgoztam – válaszolja, fel sem nézve.

– És szerinted én nem? – szakad ki belőlem, de már tudom, hogy ebből csak újabb vita lesz. Mégis, nem bírom tovább csendben lenyelni.

Két éve költöztünk ebbe a panelba Zuglóban. Akkor még azt hittem, minden rendben lesz. Mindketten dolgozunk – én egy könyvelőirodában, Zsolt pedig informatikus egy nagy cégnél. Két kisgyerekünk van: Bence ötéves, Lili három. Azóta minden napom ugyanaz: reggel rohanás, gyerekek oviba, munka, majd délután újabb rohanás, bevásárlás, főzés, mosás, fürdetés, altatás. Zsolt későn ér haza, és ha itthon is van, mintha átlátszó lennék neki.

Az anyám mindig azt mondta: „Az asszony dolga a ház.” De én nem akarok ebbe belenyugodni. Nem akarom, hogy Lili is ezt lássa példának. Próbáltam beszélni Zsolttal erről, de mindig csak legyintett.

– Emese, te jobban csinálod ezeket. Én csak útban lennék – mondja gyakran.

– Nem az a lényeg, hogy tökéletes legyen! Csak segíts! – kiáltottam rá egyszer, amikor már annyira fáradt voltam, hogy sírni tudtam volna.

A barátnőim szerint túl sokat várok el. „Legalább van munkája, nem iszik, nem csajozik” – mondja Dóri. De nekem ez nem elég. Én társat akarok, nem csak lakótársat.

Egy este, amikor már mindenki aludt, leültem a konyhaasztalhoz. A csendben csak a hűtő zümmögése hallatszott. Elővettem egy papírt, és két oszlopot húztam: „Emese” és „Zsolt”. Felírtam minden házimunkát az elmúlt héten. Az én oszlopom tele lett: főzés, mosás, takarítás, gyerekek fürdetése, altatás, bevásárlás, szülői értekezlet. Zsoltéban csak ennyi állt: „szemetet levitte”.

Másnap reggel odatettem elé a papírt.

– Nézd meg ezt, kérlek – mondtam halkan.

Zsolt rápillantott, majd vállat vont.

– Hát, te szeretsz szervezkedni… Én nem vagyok ilyen listás típus.

Akkor éreztem először, hogy valami végleg eltört bennem. Aznap egész nap sírni tudtam volna. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A főnököm, Gábor, észrevette.

– Minden rendben otthon? – kérdezte óvatosan.

– Persze – hazudtam automatikusan.

De nem volt rendben semmi. Egyre inkább úgy éreztem, hogy mindenki csak elvárja tőlem, hogy mindent megoldjak. A gyerekek is hozzám rohannak mindenért. Zsolt csak akkor kapcsolódik be, ha valami játékos dologról van szó – focizás Bencével, vagy mesét olvasni Lilinek. A többi rám marad.

Egy péntek este végül kiborultam. A gyerekek már aludtak, én pedig a fürdőszobában ültem a hideg kövön, és zokogtam. Zsolt bejött utánam.

– Mi bajod van már megint? – kérdezte türelmetlenül.

– Elegem van ebből! Nem bírom tovább! – kiáltottam rá. – Miért gondolod, hogy ez csak az én dolgom? Miért nem tudsz segíteni?

– Mert nekem is nehéz! – vágta rá. – Nem látod, mennyit dolgozom?

– De látom! De én is dolgozom! És mégis rám marad minden! – sírtam.

Csend lett. Zsolt csak állt ott, zavarodottan.

– Nem tudom, mit akarsz tőlem… – mondta végül halkan.

– Egy társat akarok! Nem szolgát! – suttogtam.

Azóta valami megváltozott köztünk. Nem beszélünk annyit. Zsolt még többet dolgozik, én pedig egyre magányosabb vagyok. Próbáltam tanácsot kérni anyámtól is.

– Emese, ilyenek a férfiak. Nekünk kell összetartani a családot – mondta szomorúan.

De én nem akarok ebbe belenyugodni. Nem akarom, hogy Lili is ezt lássa példának. Egy este leültem Bencéhez és Lilihez.

– Tudjátok, anyának mostanában nehéz. Szeretném, ha ti is segítenétek nekem egy kicsit – mondtam nekik.

Bence komolyan bólintott.

– Én majd elpakolom a játékokat! – mondta büszkén.

Lili is segített összeszedni a ruhákat. Aznap este először éreztem egy kis reményt.

De Zsolttal továbbra is feszültség van köztünk. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire lehetetlen változtatni? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Más magyar családokban is így van ez? Vagy csak nálunk nem működik az egyenlőség?

Néha azt kívánom, bárcsak valaki megmondaná: hogyan lehet ebből kitörni? Vajon tényleg el kell fogadnom ezt az életet? Vagy van remény arra, hogy egyszer igazi társak leszünk?

Mit gondoltok? Mások is érzik ezt a magányt és küzdelmet a saját családjukban?