Könyörgés az ablak alatt: Amikor bekopogtam Kováts úr ajtaján – Egy kelet-magyarországi lány vallomása

– Anya, nem megy! – kiáltottam, miközben a rozsdás Ladánk motorházteteje alatt matatott kezem olajos lett. Az autó makacsul hallgatott, mintha csak érezné, mennyire szükségünk lenne rá. Anyám az udvar közepén állt, arcán a fáradtság és aggodalom mély barázdáival.

– Próbáld meg még egyszer, Zsuzsa! – kérte halkan, de a hangjában ott remegett a reménytelenség.

Máté, a bátyám, a tornácon ült a kerekesszékében, némán figyelte a jelenetet. Tudtam, hogy ő is érzi: ha most nem jutunk be a városba, elmarad az orvosi kontrollja. És azt is tudtam, hogy anyám már nem bírja tovább ezt a terhet egyedül.

A szívem hevesen vert, amikor végül letöröltem a kezem a nadrágomba, és kimondtam azt, amitől mindannyian féltünk:

– Nincs más választásunk. El kell mennem Kováts úrhoz segítséget kérni.

Anyám arca elfehéredett. – Zsuzsa, tudod, hogy ő milyen… Nem szereti, ha zavarják. És… – elharapta a mondatot.

– Tudom, de nincs más – feleltem határozottabban, mint ahogy éreztem magam.

A falu szélén álló nagy házhoz vezető út minden lépése ólomként nehezedett rám. Kováts úr mindig is kívülálló volt: gazdagabb, zárkózottabb, mint bárki más. Azt beszélték róla, hogy a pénzét Pesten szerezte, de sosem felejtette el megmutatni, mennyivel többre tartja magát nálunk.

Mégis ott álltam az ajtaja előtt, ökölbe szorított kézzel kopogtam. Hosszú csend után nyikorgott az ajtó.

– Mit akarsz? – kérdezte Kováts úr rekedten. A szeme hideg volt, mint egy téli hajnal.

– Jó napot kívánok… Zsuzsa vagyok, a szomszédból. Az autónk… – kezdtem bizonytalanul.

– Tudom ki vagy. Mi történt? – szakított félbe türelmetlenül.

– Elromlott az autónk. A bátyámnak orvoshoz kellene mennie… – A hangom elcsuklott. – Megtenné, hogy elvisz minket?

Kováts úr hosszasan nézett rám. Úgy éreztem, mintha mérlegelné: érdemes-e segíteni egy ilyen senkinek.

– Nem vagyok taxi – mondta végül. – De… talán egyszer elvihetem Mátét. Ma dolgom van.

A szégyen forrón öntött el. Meg akartam fordulni és elszaladni, de eszembe jutott Máté arca és anyám remegő keze.

– Kérem… csak most az egyszer! – könyörögtem.

Kováts úr sóhajtott. – Rendben. De csak most az egyszer. Holnap reggel hatkor itt leszek. Ne késsetek!

Hazafelé menet minden lépésemben ott volt a megalázottság súlya. Anyám csendben sírt a konyhában. Máté csak annyit mondott:

– Ne haragudj rájuk, Zsuzsa. Nem tudják, milyen nehéz nekünk.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: miért kell mindig könyörögnünk? Miért van az, hogy egyeseknek minden jut, másoknak semmi?

Másnap hajnalban már mind készen álltunk. Kováts úr pontosan érkezett. Az autójában csend volt; csak Máté halk lélegzete hallatszott hátulról.

Az orvosnál kiderült: Máténak sürgős műtétre lesz szüksége Budapesten. Anyám arca elsápadt; tudtuk, hogy ezt már végképp nem tudjuk megoldani egyedül.

Hazafelé Kováts úr váratlanul megszólalt:

– Tudjátok… nekem is volt egy fiam. Balesetben halt meg tizenhat évesen.

Meglepődve néztünk rá. A hangja most először volt emberi.

– Azóta nem segítettem senkinek – folytatta halkan. – De talán most itt az ideje.

Aznap este Kováts úr átjött hozzánk. Leült anyámmal az asztalhoz, és azt mondta:

– Segítek Máténak bejutni Pestre a műtétre. És… ha kell, segítek nektek másban is.

Anyám sírva fakadt; én csak némán ültem és figyeltem ezt a furcsa férfit, aki eddig csak rideg szomszéd volt számunkra.

A következő hetekben Kováts úr minden nap átjött: segített bevásárolni, elintézte az autót ismerőseinél, sőt még Mátéval is beszélgetett esténként a tornácon.

A faluban persze mindenki beszélni kezdett rólunk: „Nézd csak, Zsuzsaék összebarátkoztak a gazdag Kováts úrral!” Volt, aki irigykedett; volt, aki azt mondta: „Biztos valamit akar cserébe.”

De mi tudtuk: néha egyetlen könyörgés is elég ahhoz, hogy valaki újra emberré váljon.

Máté műtétje sikerült; anyám újra mosolygott; én pedig megtanultam: soha nem szabad feladni a reményt még akkor sem, ha úgy tűnik, mindenki ellenünk van.

Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek még ma is így Magyarországon? Hányan szégyellik magukat segítséget kérni? És vajon mi lenne velünk egymás nélkül?