Könnyek a kimondatlan szavak mögött: Egy anya árnyékában felnőni Magyarországon
– Már megint késel, Zsófi! – csattant fel anyám hangja, ahogy becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. A konyhában állt, karba tett kézzel, szeme villámokat szórt. – Nem tudsz egyszer sem időben hazaérni? Mindenki másnak sikerül, csak neked nem!
A torkomban dobogott a szívem. A busz késett, az eső is eleredt, de tudtam, hogy ezek nem számítanak. Anyám szemében mindig én vagyok a hibás. – Sajnálom, anya – motyogtam, miközben lerúgtam a vizes cipőmet. – Nem rajtam múlt.
– Mindig csak kifogások! – legyintett. – Ha egyszer végre felnőnél, észrevennéd, hogy az élet nem rólad szól!
Gyerekkorom óta ez ment. Minden jegyemet átnézte, minden barátnőmet véleményezte. Ha ötöst hoztam haza, azt mondta: „Ez természetes.” Ha négyest: „Miért nem tanultál többet?” Soha nem volt elég jó semmi.
Aztán jött a gimnázium. Ott ismertem meg Petrát, aki mindig nevetett, és akinek az anyja minden este megölelte. Egyszer átmentem hozzájuk tanulni, és amikor Petra anyukája kakaót hozott nekünk, majd megsimogatta a lányát, valami összeszorult bennem. Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon én is megérdemlem az ilyen szeretetet?
Otthon persze csak a szokásos várt. Anyám az asztalnál ült, és a naplóm lapozgatta. – Miért nem szóltál, hogy dolgozatot írtatok? – kérdezte hidegen. – Tudod jól, hogy segíthettem volna.
– Szerettem volna egyedül megoldani – feleltem halkan.
– Mert te mindent jobban tudsz! – csattant fel újra.
Aztán jött az első nagy veszekedésünk. Tizenhét voltam, amikor bejelentettem, hogy színművészetire szeretnék menni. Anyám arca eltorzult.
– Színész? Az nem munka! Tanárnak vagy orvosnak kellene menned! Az apád is ezt akarná!
– De anya, én ezt szeretem! – sírtam.
– Nem érdekel! Amíg ebben a házban élsz, azt csinálod, amit én mondok!
Akkor először éreztem igazi dühöt iránta. Miért nem lehet egyszer elfogadni? Miért kell mindig mindent irányítani?
Azóta minden nap harc volt. Reggelente már előre féltem attól, milyen lesz a hangulata. Ha jó napja volt, csak szigorúan nézett rám; ha rossz napja volt, kiabált. Apám korán meghalt – talán ezért lett ilyen kemény? Vagy mindig is ilyen volt?
Egyik este későn értem haza egy próbáról. A nappaliban sötét volt, csak anyám ült ott egyedül.
– Hol voltál? – kérdezte halkan.
– Próbán – feleltem.
– Nem érdekelnek már a szabályaim? – kérdezte remegő hangon.
Valami eltört bennem. – Anya, sosem voltak igazán szabályaid. Csak elvárásaid. És sosem voltam elég jó neked.
Felállt és odajött hozzám. A szemében könnyek csillogtak – először láttam ilyet tőle.
– Én csak azt akartam, hogy boldog legyél – suttogta.
– De anya… én nem vagyok boldog így! – sírtam fel.
Aznap éjjel alig aludtam. Vajon tényleg csak jót akart nekem? Vagy csak magának akart valamit bizonyítani?
A következő hetekben egyre többet vitatkoztunk. Egyik este már kiabáltunk egymással:
– Miért nem tudsz elfogadni olyannak, amilyen vagyok? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Mert félek! – tört ki belőle váratlanul. – Félek, hogy elrontod az életed!
– De hát ez az én életem! – zokogtam.
Aztán egy nap összepakoltam néhány ruhát és elköltöztem Petrához. Anyám nem szólt semmit; csak nézett utánam könnyes szemmel.
Azóta ritkán beszélünk. Néha felhívom, de mindig feszültek vagyunk. Hiányzik? Igen. De végre érzem, hogy lélegzem.
Most itt ülök egy kis albérletben Budapesten, és azon gondolkodom: vajon valaha képesek leszünk megérteni egymást? Vajon tényleg önző vagyok, amiért a saját utamat akarom járni? Vagy minden gyereknek joga van ahhoz, hogy egyszer kiszabaduljon az anyja árnyékából?
Ti mit gondoltok? Lehet egy anya túlzott szeretete valójában börtön? És hogyan lehet ebből kitörni anélkül, hogy mindent elveszítenénk?