Könnyek a fiam esküvőjén – Egy anya szívének változása

– Anya, kérlek, ne csinálj jelenetet! – suttogta Gergő a templom előterében, miközben a kezemet szorította. A hangja remegett, de próbált határozottnak tűnni. Éreztem, hogy mindenki minket néz, és a torkomban dobogott a szívem. A könnyeim már akkor folytak, mielőtt a harangok megszólaltak volna.

Nem így képzeltem el ezt a napot. Amikor Gergő még kisfiú volt, mindig azt mondtam magamnak: majd ha egyszer megnősül, egy kedves, csendes lányt hoz haza, aki szereti a családot, tiszteli a hagyományokat, és akivel együtt főzhetünk vasárnaponként. De amikor először bemutatta nekünk Zsófit, minden álmom szertefoszlott. Zsófi harsány volt, rövid hajat viselt, tetoválása volt a karján, és hangosan nevetett az asztalnál. Az első vacsoránkon szóvá is tettem: – Nem gondolod, hogy egy kicsit túl… modern vagy? – kérdeztem tőle félig viccesen, félig komolyan.

Gergő csak rám nézett, és láttam a szemében azt a régi dacot, amit kamaszkorában is annyira utáltam benne. – Anya, Zsófi ilyen. És én így szeretem – mondta akkor.

Azóta eltelt két év. Próbáltam elfogadni Zsófit, de mindig találtam valamit, amibe beleköthettem. Egyik alkalommal például nem hozott süteményt a családi ebédre – nálunk ez szinte szentségtörésnek számított. Máskor túl sokat beszélt a munkájáról, mintha fontosabb lenne neki a karrierje, mint a család.

Most pedig itt ültem az esküvőjükön, és néztem, ahogy Gergő boldogan mosolyog rá. A szertartás alatt végig azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Miért nem tudtam olyan menyet választani neki, amilyet elképzeltem? Miért nem hallgatott rám?

A vacsora alatt mindenki nevetett és táncolt. Én csak ültem az asztalnál, és figyeltem Zsófit. Láttam, ahogy segít az idősebb rokonoknak leülni, ahogy odahajol Gergő nagymamájához és türelmesen hallgatja az öregasszony történeteit. Láttam azt is, ahogy Gergő szemében csillogott a büszkeség és a szeretet.

Aztán odajött hozzám Zsófi. Leült mellém, és halkan megszólalt:
– Tudom, hogy nem én vagyok az az ember, akit elképzeltél Gergő mellé. De szeretném, ha tudnád: mindennél jobban szeretem őt. És azt is tudom, hogy neked mennyire fontos ő. Nem akarok közétek állni.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá – először igazán –, és hirtelen megláttam benne valamit, amit eddig sosem vettem észre: az őszinteséget. Aztán hozzátette:
– Ha valaha úgy érzed, hogy beszélgetni szeretnél velem… vagy csak együtt főzni egy vasárnapon… én itt leszek.

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az életben nem mindig azt kapjuk, amit elképzelünk magunknak. Néha sokkal többet kapunk.” Vajon én is képes vagyok változni? Vajon képes vagyok elengedni az elvárásaimat?

Az este végén Gergő odajött hozzám.
– Anya… minden rendben? – kérdezte aggódva.
Ránéztem a fiamra – már nem volt kisfiú. Egy férfi állt előttem, aki döntött az élete felől.
– Igen, fiam – mondtam halkan –, minden rendben lesz.

Hazafelé menet sokáig gondolkodtam. Vajon hány anya ül még most is otthon úgy, mint én? Hányan sírnak azért, mert nem tudják elfogadni gyermekük választását? És vajon hányan mernek végül nyitni a változás felé?

Talán nem Zsófi változott meg ezen az estén – hanem én magam. Vajon képesek vagyunk elengedni a régi álmainkat azért, hogy helyet adjunk valami újnak? Vagy örökre rabjai maradunk annak, amit elképzeltünk?