„Költözzetek be az én garzonomba, mi meg a ti kétszobásotokba” – amikor az anyósom mindent felforgatott

– Költözzetek be az én garzonomba, mi meg a ti kétszobásotokba, csak ideiglenesen – mondta az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávéját kavargatta. A kanál csilingelése mintha a szívemet is összezavarta volna. A férjem, Gábor, csak némán bámult maga elé, mintha nem hinné el, amit hall.

– Anyu, ezt most komolyan gondolod? – kérdeztem végül, miközben próbáltam nem elveszíteni a türelmemet. A lakásunkban minden zugot ismertem, minden falhoz emlékek kötöttek. Ez volt az első közös otthonunk Gáborral, még ha a hitel miatt minden hónapban szorított is a cipő.

Ilona néni arca rezzenéstelen maradt. – Persze, hogy komolyan. Eladom a kétszobásomat, veszek egy garzont meg egy kis nyaralót a Balatonon. Nektek úgyis elég lesz egy ideig a garzon, fiatalok vagytok, mi meg Zsuzsival – fordult a lányához – kényelmesen elférünk itt.

Zsuzsi csak vállat vont. Ő mindig is anyu kedvence volt. Saját egyszobás lakását örökölte a nagymamától, de most úgy tűnt, szívesen cserélne nagyobbra – akár csak átmenetileg is.

A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy Gábor sosem mondana ellent az anyjának. Én viszont nem akartam elhagyni az otthonunkat. Mégis, ott ültem némán, miközben Ilona néni már a részleteket tervezte.

– Nézd, Anikó – fordult hozzám –, ez mindenkinek jó lesz. Nektek kevesebb rezsi, nekünk több hely. És ha majd lesz gyereketek, visszacseréljük. Addigra úgyis kinövitek a garzont.

Azt éreztem, hogy egyre szűkebb lesz körülöttem a levegő. Gábor rám nézett, mintha bocsánatot kérne a szemével.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Gábor halkan szuszogott mellettem, de tudtam, hogy ő sem alszik igazán.

– Szerinted tényleg meg kellene csinálnunk ezt? – suttogtam bele a sötétbe.

– Nem tudom – felelte halkan. – Anyu mindig ilyen volt. Ha valamit kitalál, nem lehet lebeszélni róla.

Másnap reggel Ilona néni már telefonált is az ingatlanossal. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bábú egy sakktáblán.

A következő hetekben minden erről szólt. Ilona néni dobozolt, Zsuzsi már tervezgette, hova teszi majd a ruháit a mi szekrényünkbe. Gábor próbált közvetíteni: – Anikó, csak pár hónap lesz. Anyu tényleg segíteni akar.

De én tudtam: ha egyszer kitesznek minket innen, soha nem lesz már ugyanaz ez az otthon.

Egy este aztán robbantam.

– Elég! – kiabáltam Gáborra. – Nem akarok költözni! Ez a mi lakásunk! Miért kell mindig mindent anyád szerint csinálni?

Gábor először csak nézett rám döbbenten, aztán leült mellém.

– Anikó… én… nem akarok veszekedni veled. De ha nemet mondunk anyunak, örökre haragudni fog ránk.

– És ha igent mondunk? Akkor én fogok haragudni rád! – zokogtam fel.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Úgy éreztem, elveszítem magam körül a talajt.

Végül eljött a nap, amikor Ilona néni áthozta az első dobozokat hozzánk. Zsuzsi vidáman pakolt ki a nappaliban.

– Ugye milyen jó lesz együtt lakni? – kérdezte mosolyogva.

Nem válaszoltam. Csak álltam ott bénultan.

Aznap este felhívtam anyukámat.

– Anya… nem bírom tovább – suttogtam bele a telefonba.

Anyu hangja meleg volt és megértő.

– Kislányom, ne hagyd magad! Ez a te otthonod is. Ha most engedsz, mindig így lesz.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és leültem Ilona nénivel beszélni.

– Ilona néni… én ezt nem szeretném. Ez a mi otthonunk. Sajnálom, de nem költözünk ki innen.

Ilona néni először csak nézett rám döbbenten, aztán felháborodottan felpattant.

– Hát ilyen hálátlanok vagytok? Értetek akartam mindent!

Gábor ott állt mellettem és először az életben mellém állt:

– Anyu… Anikónak igaza van. Ez most túl sok nekünk.

Ilona néni sírva fakadt és kiviharzott a lakásból. Zsuzsi sértődötten összepakolta a holmiját és elment vele.

Napokig csend volt. Aztán lassan minden visszatért a régi kerékvágásba – de már semmi sem volt ugyanaz.

Most itt ülök a kanapén és azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?