Kölcsön a sógoromtól: Egy döntés, ami mindent megváltoztatott – Vajon visszafordítható, amit a pénz tönkretett?
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg kell tennem – gondoltam magamban, miközben remegő kézzel tárcsáztam László számát. A nappaliban ültem, a gyerekek már aludtak, és csak a hűtő monoton zúgása töltötte be a csendet. A telefonom kijelzőjén ott villogott László neve. Sóhajtottam egy nagyot, aztán végül rányomtam a hívás gombra.
– Szia, Laci, te vagy az? – szóltam bele halkan.
– Szia, András! Mi újság? – jött a válasz, túl vidáman ahhoz képest, hogy tudtam, miért keresem.
– Figyelj… nem is tudom, hogy mondjam… – kezdtem hebegve. – Tudod, mostanában nagyon nehéz lett minden. A munkahelyemen leépítések voltak, és… szóval… szükségem lenne egy kis segítségre. Pénzre.
A vonal másik végén hirtelen csend lett. Hallottam, ahogy László vesz egy mély levegőt.
– Mennyire gondoltál? – kérdezte végül.
– Kétszázezer forintra. Csak amíg rendeződnek a dolgok. Megadom, amint tudom – mondtam gyorsan, mintha ezzel elhessegethetném a szégyent.
László nem válaszolt azonnal. Hallottam, ahogy valamit matat az asztalon.
– Jó, rendben van. De András, ugye tudod, hogy ez nem játék? A családodról van szó. Nem akarom, hogy emiatt feszültség legyen köztünk – mondta végül.
– Tudom. Nagyon hálás vagyok. Esküszöm, visszaadom minden fillért – mondtam, de már akkor éreztem: valami megváltozott köztünk.
A pénz másnap ott volt a számlámon. Feleségem, Zsuzsa megkönnyebbülten ölelt át este.
– László tényleg rendes ember – mondta halkan. – De ugye nem lesz ebből baj?
– Nem lesz – hazudtam magabiztosan.
Az első hónapban még minden rendben ment. Új munkát kerestem, próbáltam összeszedni magam. De a dolgok nem javultak olyan gyorsan, mint reméltem. Egyre gyakrabban kaptam Lászlótól üzeneteket:
„András, mikor tudod visszaadni a pénzt?”
„Nekem is szükségem lenne rá.”
„Ugye nem felejtetted el?”
Zsuzsa egyre feszültebb lett. Egy este vacsora közben kitört belőle:
– Nem bírom már ezt! Minden nap azt érzem, hogy László figyel minket! Mintha minden mozdulatunkat számon tartaná!
– Ne túlozz már! – vágtam rá ingerülten. – Segített nekünk! Hálásnak kellene lennünk!
– Hálás vagyok! De ez már nem segítség… Ez zsarolás! – csattant fel Zsuzsa.
Aznap este külön ágyban aludtunk.
A következő családi ebéd maga volt a pokol. László ott ült az asztalfőnél, és mindenki előtt megkérdezte:
– Na András, hogy állunk azzal a kölcsönnel?
A villám megállt a kezemben. Anyósom zavartan köhintett, Zsuzsa lehajtotta a fejét. A gyerekek értetlenül néztek ránk.
– Dolgozom rajta – mondtam halkan.
László csak bólintott, de a tekintete mindent elárult: lenézett. Megalázott.
Attól kezdve minden találkozás kínos volt. Zsuzsa húga, Éva is elkezdett furcsán viselkedni velem. Egyik este Zsuzsa sírva fakadt:
– Éva azt mondta nekem, hogy te sosem fogod visszaadni a pénzt! Hogy szégyent hozol a családra!
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és éreztem, ahogy szétmállik körülöttem minden: a büszkeségem, a házasságom, a családi kötelékek.
Aztán jött az utolsó csepp: egy hétfő reggel László személyesen jött át hozzánk.
– András, beszélnünk kell – mondta ridegen az ajtóban.
Leültünk a nappaliban. Zsuzsa is ott volt.
– Nézd, nem akarok rosszat neked. De ha nem tudod visszaadni a pénzt két héten belül, kénytelen leszek jogi útra terelni az ügyet – mondta László.
Zsuzsa felkiáltott:
– Laci! Ez család! Hogy teheted ezt?
László csak megrázta a fejét:
– Nekem is családom van. Nekem is számít minden forint.
Aznap este Zsuzsa rám sem nézett. A gyerekek kérdezgették: „Apa, miért kiabáltatok?”
Nem tudtam válaszolni.
Végül kénytelen voltam eladni néhány értékesebb dolgot: apám régi óráját, anyám aranyláncát. Fájt minden pillanatban. De két hét múlva átadtam Lászlónak a pénzt.
Azt hittem, ezzel vége lesz mindennek. De nem lett vége. A családi ebédek elmaradtak. Zsuzsa húga már nem hívott minket születésnapokra sem. Anyósom csak sóhajtott minden alkalommal, amikor meglátott.
Egy este Zsuzsa odafordult hozzám:
– Megérte? Megérte kérni tőle?
Nem tudtam mit felelni. Csak ültem ott némán.
Most itt ülök egy üres lakásban, és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit számít a pénz? Tényleg képes tönkretenni mindent? Vissza lehet még fordítani ezt az egészet? Vagy örökre elveszett valami bennünk?