Kizártam a testvéremet és a gyerekeit a lakásomból, és nem engedtem vissza

„Kérlek, Anikó, ne csináld ezt velem!” – kiáltottam kétségbeesetten, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. Anikó csak állt ott, karjában a kisfiával, és a szemében könnyek csillogtak. „Nem tehetek mást, Klári. Nincs hová mennünk.”

Ez a mondat visszhangzott a fejemben, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hogyan jutottunk idáig? Október elején Anikó hívott fel, hogy szüksége lenne egy helyre Budapesten, ahol megszállhatnak, amíg a fia orvosi vizsgálatokon esik át. Azonnal igent mondtam. Hiszen ő a testvérem! De feltételeket szabtam: rendet kell tartaniuk, és nem hozhatnak idegeneket a lakásba.

Az első héten minden rendben ment. Anikó igyekezett betartani a szabályokat, és én is próbáltam türelmes lenni. De ahogy teltek a napok, egyre több apróság kezdett zavarni. A gyerekek hangosak voltak, és Anikó gyakran késő estig fent maradt, hogy telefonáljon vagy filmet nézzen. Aztán egy este hazaértem a munkából, és idegeneket találtam a nappalimban.

„Anikó! Miért vannak itt ezek az emberek?” – kérdeztem dühösen.

„Csak pár barátom jött át egy kicsit beszélgetni” – válaszolta könnyedén.

„Megbeszéltük, hogy nem hozol idegeneket!” – emlékeztettem őt.

„Ne légy már ilyen szigorú! Csak egy kis társaságra van szükségem” – próbálta mentegetni magát.

Ez volt az első komolyabb összetűzésünk. De nem az utolsó. A következő napokban Anikó egyre inkább figyelmen kívül hagyta a szabályaimat. A lakás kezdett kaotikussá válni, és én már alig vártam, hogy újra egyedül lehessek.

Egy este aztán betelt a pohár. Amikor hazaértem, a nappali romokban hevert: játékok szétszórva mindenhol, ételmaradékok az asztalon. Anikó éppen a kanapén ült és telefonált.

„Anikó! Ez így nem mehet tovább!” – mondtam határozottan.

„Tudom, Klári, de próbálom kezelni a helyzetet” – válaszolta fáradtan.

„Ez nem elég! Megbeszéltük, hogy tisztán tartjátok a lakást!” – emlékeztettem őt újra.

„Nincs időm mindenre figyelni! A gyerekekkel is foglalkoznom kell!” – védekezett.

Ekkor döntöttem el: meg kell kérnem őket, hogy menjenek el. Nem volt könnyű döntés. Tudtam, hogy nehéz helyzetben vannak, de úgy éreztem, hogy kihasználják a jóindulatomat.

Másnap reggel leültem Anikóval beszélgetni.

„Anikó, sajnálom, de ez így nem mehet tovább. Kérlek, keress másik helyet.” – mondtam csendesen.

Anikó arca elsápadt. „De Klári… hová menjünk? Nincs pénzünk másik lakásra.” – könyörgött.

„Nem tudom… de ez már túl sok nekem.” – válaszoltam szomorúan.

A következő napokban Anikó próbált megoldást találni. Végül egy barátja ajánlotta fel nekik az egyik szobáját ideiglenesen. Amikor elmentek, üresség maradt utánuk a lakásban. De valahol mélyen megkönnyebbültem is.

Most itt ülök egyedül a nappaliban, és azon gondolkodom: vajon helyesen cselekedtem? Megbántottam-e Anikót azzal, hogy kizártam őket? Vagy csak megvédtem magamat attól, hogy teljesen elveszítsem az irányítást az életem felett? Talán sosem fogom megtudni a választ.