„Kipakoltam a bőröndjét és elküldtem: Egy válás álma hogyan tett családom szemében bűnbakká”

– Hát ezt komolyan gondolod, Ilona? – kérdezte Lajos, miközben döbbenten nézte a nappali közepén álló, gondosan bepakolt bőröndöt.

A kezem remegett, ahogy a kabátját is mellé tettem. A szívem a torkomban dobogott, de nem engedhettem meg magamnak, hogy most visszakozzak. Évtizedek óta először éreztem, hogy az életem az én kezemben van.

– Igen, Lajos. Most már tényleg így gondolom. Menj el. – A hangom halk volt, de határozott.

Ő csak állt ott, mintha nem értené, mi történik. Pedig minden nap, minden este ott volt a levegőben: a kimondatlan szavak, az elfojtott vágyak, az évek óta tartó közöny. A gyerekeink már rég kirepültek, csak mi maradtunk egymásnak – vagy inkább egymás mellett.

Aznap este, amikor Lajos becsapta maga mögött az ajtót, egyedül maradtam a csendben. A ház hirtelen túl nagy lett, minden sarokban ott visszhangzott a múlt. Az első éjszaka nem jött álom a szememre. Csak bámultam a plafont, és újra meg újra lejátszottam magamban a jelenetet.

Másnap reggel korán keltem. A szomszéd néni már az ablakban leskelődött, ahogy kiléptem a kapun. Tudtam, hogy hamarosan az egész falu tudni fogja: Ilona néni kitette a férjét. A boltban már suttogtak mögöttem:

– Hallottad? Ilona és Lajos…
– Szegény ember! Mit csinál most egyedül?

Hazafelé menet összefutottam Annával, a lányommal. Az arca feszült volt, ahogy rám nézett.

– Anya, ezt most miért kellett? – kérdezte halkan.
– Mert nem bírtam tovább – feleltem őszintén. – Nem akarok úgy élni, mintha már rég meghaltam volna.
– De hát apa sosem bántott…
– Nem kell ahhoz ütni valakit, hogy fájjon – mondtam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Anna csak megrázta a fejét és elsietett. Aznap este felhívott a fiam is Budapestről:

– Anya, most tényleg egyedül akarsz maradni öreg napjaidra?
– Inkább egyedül, mint boldogtalanul – válaszoltam.

A családom nem értett meg. A testvérem is rám szólt:

– Ilona, mit gondolsz magadról? Egy asszony ennyi év után nem tesz ilyet! Mit fognak mondani az emberek?

De én már nem tudtam visszafordulni. Túl sok év telt el úgy, hogy csak mások kedvéért éltem. Tanítottam generációkat az iskolában, mosolyogtam az ünnepségeken, főztem a családi ebédeket – közben pedig lassan eltűntem önmagam elől.

Lajos sosem volt rossz ember. De sosem volt igazán jelen sem. Az utolsó években már csak egymás mellett ültünk esténként a tévé előtt, szinte szó nélkül. Ha beszéltem hozzá, gyakran csak bólintott vagy legyintett. Aztán egy nap rájöttem: ha most nem változtatok, így fogom leélni az utolsó éveimet is.

A döntés persze nem egyik napról a másikra született meg. Hónapokig forgolódtam éjszakánként, mérlegeltem mindent: mit szólnak majd a gyerekek? Mi lesz velem egyedül? De aztán rájöttem: ha most sem választom magamat, akkor soha nem fogom.

Az első hetek nehezek voltak. A faluban mindenki engem hibáztatott. A templomban is éreztem a tekinteteket a hátamon. Még a régi barátnőim is elfordultak tőlem:

– Ilona, te mindig olyan rendes asszony voltál… Mi történt veled?

Csak Marika néni értett meg igazán:

– Tudod, Ilona, én is sokszor gondoltam rá… De sosem mertem lépni. Te legalább megtetted.

A magány néha elviselhetetlen volt. Este sokszor ültem ki az udvarra egy csésze teával és hallgattam a tücsköket. Néha sírtam is – nem Lajos miatt, hanem amiatt az élet miatt, amit elvesztegettem.

De lassan elkezdtem felfedezni magamat. Elmentem nyugdíjas klubba, megtanultam horgolni, sőt egyszer még táncolni is elmentem a művelődési házba. Először féltem: mit szólnak majd? De aztán rájöttem: már nem érdekel.

A gyerekeim ritkábban hívnak. Anna még mindig haragszik rám. Néha azt érzem: elvesztettem őket is. De amikor reggelente belenézek a tükörbe, először látom újra azt az Ilonát, aki valaha voltam – mielőtt mindent feladtam volna másokért.

Tudom, sokan elítélnek ezért a döntésért. De vajon tényleg bűnt követtem el? Vagy csak végre mertem élni?

Ti mit gondoltok: van jogunk idősen is újrakezdeni? Vagy örökre rabjai maradunk annak, amit mások elvárnak tőlünk?