Kié legyen a fiam neve? – Egy anya harca a családi elvárásokkal szemben
– Nem! A fiamat nem hívhatjátok Zoltánnak! – szakadt ki belőlem a kiáltás, miközben az anyósom, Ilona néni, döbbenten nézett rám. A nappali levegője hirtelen megfagyott, mintha mindenki egyszerre felejtett volna el lélegezni. A férjem, Gábor, csak némán állt mellettem, tekintetét a padlóra szegezte. Az egész család ott ült körülöttünk: Gábor nővére, Ágnes, az apósa, László bácsi, sőt még a nagynéni is, Margit. Mindenki várt valamire – talán arra, hogy végre beadjam a derekam.
De én nem akartam többé csendben maradni. Évek óta éltem ebben a házban, ebben a családban, ahol minden döntést Ilona néni hozott meg. Hogy milyen legyen a vasárnapi ebéd, hogy milyen függönyt vegyünk a nappaliba, sőt még azt is ő mondta meg, mikor menjünk nyaralni. De most, hogy megszületett a kisfiam, úgy éreztem, elérkezett az a pont, amikor ki kell állnom magamért.
A vita már napok óta tartott. Amikor Gáborral megtudtuk, hogy fiunk lesz, mindketten arról álmodoztunk, hogy majd együtt választunk nevet. Nekem mindig is tetszett a Márton név – egyszerű, magyaros, és mégis különleges. De amikor ezt először kimondtam Ilona néninek, csak legyintett: – Márton? Az nem illik hozzánk! A mi családunkban minden elsőszülött fiú Zoltán volt! Az apja is Zoltán volt, az apja apja is Zoltán volt…
Azóta minden nap erről szólt. Ilona néni egyre gyakrabban emlegette fel a hagyományokat. – Nem szakíthatod meg ezt a láncot! – mondta újra és újra. – Mit fognak szólni a rokonok? Mit mondanak majd a szomszédok? Ez nem csak egy név, ez a családunk becsülete!
Gábor eleinte próbált közvetíteni. – Anyu, értsd meg, ez most más – mondta halkan. De Ilona néni hajthatatlan volt. Egyik este Gábor odafordult hozzám: – Lehet, hogy engednünk kellene… Tudod, mennyit jelent ez neki.
Akkor éreztem először azt az égető dühöt és fájdalmat, amit addig sosem ismertem. Hát tényleg ennyire nem számítok? Tényleg csak egy báb vagyok ebben a családban? Az éjszakákat sírással töltöttem, miközben a kisfiam mocorgott bennem. Próbáltam elképzelni őt: vajon milyen lesz? Vajon mit fog gondolni rólam, ha egyszer megtudja, hogy még a nevét sem én választhattam?
A szülés után mindenki beözönlött a kórházba. Ilona néni már az ajtóban állva jelentette ki: – Ugye tudod, hogy Zoltán lesz? A nővérek is furcsán néztek rám, amikor azt mondtam: Mártonnak szeretném hívni. Mintha valami bűnt követtem volna el.
A keresztelő napján újra összegyűlt a család. A templomban ülve éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. Gábor keze remegett az enyémben. Az atya rám nézett: – Mi lesz a gyermek neve?
Ekkor tört ki belőlem az addig visszafojtott fájdalom és düh. – Márton! – mondtam hangosan és határozottan.
Ilona néni felpattant a padból: – Ezt nem teheted! Ez árulás! – kiáltotta könnyek között.
A templom csendje szinte fájt. Mindenki engem nézett. A férjem arca sápadt volt, de nem szólt semmit. Az apósa csak lehajtotta a fejét.
Otthon napokig tartott a csendháború. Ilona néni nem szólt hozzám, csak sírt vagy vádaskodott: – Elvetted tőlem az unokámat! Nem is vagy igazi családtag!
Gábor egyre többet dolgozott, hogy elkerülje az otthoni feszültséget. Én pedig egyedül maradtam Mártonnal és a bűntudattal: vajon tényleg rosszat tettem? Vajon önző voltam?
Egy este Ágnes jött át hozzám. Leült mellém és halkan megszólalt:
– Tudod… Anyu mindig ilyen volt. Nekem sem engedte soha, hogy saját döntéseim legyenek. De most látom rajtad azt az erőt, amit én sosem mertem megmutatni neki.
Ez volt az első alkalom, hogy valaki mellém állt ebben a házban.
Lassan kezdtem elfogadni: nem vagyok rossz anya attól, hogy kiálltam magamért és a fiamért. Márton napról napra nőtt és mosolygott rám – mintha ő is érezné bennem azt az új erőt.
Ilona néni végül megenyhült. Egy délután odajött hozzám és remegő hangon annyit mondott:
– Sajnálom… Csak féltem attól, hogy elveszítem azt, ami fontos nekem.
Megöleltem őt. Tudtam: sosem leszünk már olyan család, mint régen – de talán most először lettünk igazán őszinték egymással.
Néha még mindig elgondolkodom: vajon hány anya él ma Magyarországon úgy, hogy nem dönthet szabadon a gyermeke sorsáról? És vajon hányan mernek végül kiállni magukért? Ti mit tennétek az én helyemben?