Kidobtam a férjem nagynénjét a házunkból – A pimaszsága mindent felülmúlt, de vajon én voltam a hibás?

– Te tényleg ebben a ruhában fogadod a vendégeket? – csattant fel Irén néni már az ajtóban, ahogy végigmért. A szívem egy pillanatra kihagyott, de próbáltam mosolyogni. – Szia, Irén néni, örülök, hogy végre találkozunk! – mondtam, miközben a férjem, Gábor zavartan toporgott mögötte.

Irén néni mindig is legendás volt a családban a szókimondásáról, de azt hittem, csak túlzó történeteket hallottam róla. Most azonban ott állt előttem, éles tekintettel, és már az első percben úgy éreztem magam, mintha vizsgáztatnának. Gábor anyja, Marika néni is ott volt, és próbált oldani a feszültségen: – Jaj, Irén, ne kezd már rögtön! – de Irén néni csak legyintett.

– Tudod, amikor én voltam fiatalasszony, nem engedtem volna meg magamnak ilyen… lazát – folytatta Irén néni, miközben beljebb lépett. A nappaliban már megterítettem: pogácsa, házi szörp, minden a helyén. De ő csak leült, keresztbe tette a lábát és körbenézett. – Hát ez a lakás… kicsit szűkös, nem? Gábor, te tényleg itt akarod felnevelni a gyerekeiteket?

Gábor rám nézett, mintha bocsánatot kérne a tekintetével. Próbáltam nem felvenni a dolgot. – Szeretjük ezt a lakást. Sokat dolgoztunk érte – mondtam halkan.

Irén néni azonban nem hagyta abba. – És mikor lesz már gyerek? Tudod, az idő nem áll meg…

A pogácsát kínáltam neki, de csak fintorgott. – Ez bolti? Mert az íze… hát, nem olyan, mint régen.

Marika néni próbált témát váltani: – Irén, mesélj inkább Ausztriáról! Milyen volt kint?

– Ott legalább tudják, mi az illem! – vágta rá Irén néni. – Az emberek nem járnak ilyen… slamposan.

Éreztem, ahogy egyre jobban összeszorul a torkom. Gábor próbált közbeavatkozni: – Irén néni, Eszter nagyon sokat dolgozik mostanában, örüljünk inkább, hogy együtt vagyunk.

– Hát igen… de azért egy nőnek tudnia kellene főzni! – mondta Irén néni, majd hozzátette: – És azt hallottam, hogy Eszternek nincs is rendes állása…

Ekkor már nem bírtam tovább. Felálltam az asztaltól. – Irén néni, kérem… ez most már túl sok. Vendégként elvárom a tiszteletet.

– Tiszteletet? Az ki kell érdemelni! – vágta rá gúnyosan.

Gábor felpattant mellőlem. – Elég volt! Irén néni, ha nem tudsz tisztelettel beszélni Eszterhez, akkor jobb lenne, ha elmennél.

Irén néni felháborodva felállt. – Hát ilyen családba jöttem haza? Ezért hagytam ott mindent?

Marika néni sírva fakadt: – Kérlek benneteket, ne veszekedjetek!

De én már nem tudtam visszafogni magam. – Irén néni, kérem szépen, menjen el most. Ez a mi otthonunk.

Irén néni dühösen összeszedte a táskáját és kiviharzott az ajtón. Gábor utána akart menni, de visszatartottam.

A csend nyomasztó volt utána. Marika néni csak annyit mondott: – Sajnálom…

Az este hátralévő részében Gáborral csak ültünk egymás mellett. Éreztem a bűntudatot és a megkönnyebbülést egyszerre. Vajon túl messzire mentem? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Másnap reggel Gábor telefonja csörgött: Irén néni hívta. Nem vette fel. Csak rám nézett: – Szeretlek. Ne hagyd, hogy bárki megalázzon.

Azóta is visszhangzik bennem Irén néni utolsó mondata: „Tiszteletet ki kell érdemelni!” De vajon tényleg így van? Vagy minden embernek jár egy alapvető tisztelet? Ti mit tettetek volna a helyemben?