„Ki kellett tennem a lányomat és a vejét a lakásomból. Csak segíteni akartam, de végül én lettem a felesleges.” – Amikor a vendégszeretet visszaüt

– Anya, muszáj beszélnünk. – Agi hangja remegett a telefonban, ahogy egy szombat reggel hívott. Már abból tudtam, hogy baj van, hogy nem csak úgy csevegni keresett. – Laci elvesztette az állását, és nekem is csökkentették a munkaidőmet. Nem tudjuk fizetni az albérletet. Nálad… lakhatnánk egy ideig?

A szívem összeszorult. Özvegy vagyok már hat éve, mióta Sándor elment, és azóta minden reggelem ugyanúgy telt: kávéval, rádióval, könyvekkel. A lakásom – ez a régi, de tiszta zug a XIII. kerületben – volt az én menedékem. De hát mit mondhat egy anya? Természetesen igent mondtam.

Már az első héten éreztem, hogy valami megváltozott. Agi és Laci dobozai ellepték a nappalit, a konyhában mindig valami főtt vagy sült, és esténként hangosan vitatkoztak arról, ki mennyit keres majd, ha végre újra lesz munkájuk. Próbáltam nem zavarni őket, visszahúzódtam a szobámba, de egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban.

Egy este, amikor már harmadszor kértem meg Lacit, hogy ne hagyja szanaszét a cipőit a folyosón, rám mordult:
– Erzsi néni, most tényleg ez a legnagyobb baj? Hát nem látja, hogy mennyire nehéz nekünk?

Agi csak lesütötte a szemét. Én pedig csendben visszavonultam. Aznap éjjel alig aludtam.

A következő hetekben minden egyre rosszabb lett. Laci egész nap otthon volt, számítógépezett vagy telefonált az ismerőseivel. Agi próbált dolgozni, de folyton fáradt volt és ingerlékeny. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Ha szóltam valamiért – hogy kiürítsék a kukát, vagy ne hagyják elöl az edényeket –, csak sóhajtottak vagy odavetettek egy „mindjárt” választ.

Egyik délután, amikor hazaértem a piacról, Laci éppen a nappaliban ült és hangosan beszélt telefonon:
– Persze, anyáméknál lakunk most… Hát mit csináljunk? Nem mindenki olyan szerencsés…

Anyáméknál? Megálltam az ajtóban. Ez az én lakásom! Az én otthonom! Mégis úgy beszél róla, mintha csak valami menedék lenne számukra.

Aznap este Agi bejött hozzám.
– Anya, Laci nagyon stresszes mostanában. Próbálj meg kicsit türelmesebb lenni vele.
– Türelmesebb? – kérdeztem halkan. – Mégis meddig? Ez már nem az én otthonom.
– Ne mondj ilyet! – fakadt ki Agi. – Mi csak átmenetileg vagyunk itt.
– De meddig? – néztem rá könnyes szemmel. – Meddig kell még elviselnem ezt?

Agi nem válaszolt. Csak kiment.

Egy hét múlva Laci bejelentette:
– Erzsi néni, gondoltuk, hogy átrendezzük kicsit a nappalit. Jobb lenne nekünk is, ha több helyünk lenne.

Ott álltam némán. Már nem is kérdeznek engem semmiről? Már csak bejelentik?

Aznap este felhívtam Marikát, a régi barátnőmet.
– Erzsi, te mindig mindenkinek segítesz – mondta –, de néha magadra is gondolnod kellene.

Másnap reggel leültem Agival és Lacival reggeli közben.
– Beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon. – Ez így nem mehet tovább. Szeretlek titeket, de ez az én otthonom. Nem érzem már jól magam itt.

Laci felugrott:
– Most akkor kiraksz minket?
– Nem kiraklak titeket – mondtam halkan –, de szükségem van a saját életemre. Segítettem nektek, ameddig tudtam. Most rajtatok a sor.

Agi sírni kezdett.
– Anya… hova menjünk?
– Tudom, hogy nehéz – mondtam –, de felnőttek vagytok. Meg kell oldanotok.

Két hét múlva elköltöztek egy kisebb albérletbe Zuglóban. Azóta nem beszélünk olyan gyakran. Néha felhívnak, de érzem a távolságot.

Most újra csend van körülöttem. A rádió szól reggelente, főzöm a kávémat, olvasom a könyveimet. De valami hiányzik. Vagy talán valaki…

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?