Kétszer összetört szív: Amikor a nagymama hibázik – Egy év, két elvesztett fiú, egy anya vallomása
– Miért nem figyeltél rájuk, anya? – A hangom remeg, mintha minden szóval egy újabb szakadék nyílna meg alattam. A tárgyalóteremben ülünk, a falak ridegek, a levegő fojtogató. Anyám, Ilona, összegörnyedve ül a vádlottak padján, tekintete a padlót fürkészi. Az ügyész hangja keményen csattan: – Két gyermek halála történt az ön gondatlansága miatt.
Egy évvel ezelőtt még azt hittem, hogy az életünk végre sínre került. Válás után visszaköltöztem a szülőfalumba, Kiskunhalasra, két kisfiammal: Bencével és Marcellal. Anyám segített, amikor csak tudott – vagyis én azt hittem, hogy segít. Mindig azt mondta: „Egy nagymama mindent megtesz az unokáiért.” De most már nem vagyok biztos benne, hogy ez igaz.
Az első tragédia tavaly nyáron történt. Bence csak hatéves volt. Egy forró júliusi délután anyám elvitte őket a közeli tóhoz fürdeni. Én dolgoztam a helyi könyvtárban, és bíztam benne, hogy minden rendben lesz. De amikor hazaértem, csak Marcellt találtam otthon. Anyám sírva mondta el: „Bence eltűnt a vízben, nem vettem észre…” A mentők már csak a testét találták meg. Azt mondták, egy pillanat alatt megtörténhetett. Egy pillanat alatt…
A temetésen mindenki engem nézett. Néhányan sajnálkozva, mások vádlón. „Miért nem voltál ott?” – kérdezték némán a tekintetek. De én csak anyám arcát figyeltem: megtört volt, de valahol mélyen mintha megkönnyebbülést is láttam volna rajta. Talán csak képzelődtem.
A gyász mindent felemésztett. Marcell még csak négyéves volt, és minden este sírva kérdezte: „Anya, Bence mikor jön haza?” Nem tudtam válaszolni. Anyám egyre többet jött át hozzánk, főzött, takarított, próbált segíteni – vagy inkább jóvátenni valamit? Nem tudom.
A második tragédia alig fél évvel később történt. Karácsony előtt pár nappal Marcell belázasodott. Anyám azt mondta: „Ne aggódj, Éva, pihenj csak, majd én vigyázok rá.” Elmentem bevásárolni az ünnepekre. Mire visszaértem, a mentők már ott voltak a ház előtt. Marcell nem lélegzett. Anyám zokogott: „Csak egy pillanatra mentem ki a konyhába… Nem vettem észre, hogy nem kap levegőt…”
Az orvosok szerint allergiás roham lehetett. Ha időben észreveszik… Ha valaki ott van… Ha…
Most itt ülök a bíróságon. Az ügyvédem azt mondja: „Ez nem a te hibád.” De akkor kinek a hibája? Anyámé? Az enyém? Vagy egyszerűen csak a sors kegyetlensége?
A tárgyalás alatt anyám egyszer sem néz rám. Amikor szünetet tartanak, odamegyek hozzá.
– Anya… – kezdeném.
– Ne mondj semmit – suttogja. – Nincs mit mondani.
– Miért nem vigyáztál jobban rájuk?
– Azt hittem… azt hittem, elég vagyok nekik…
A faluban mindenki beszél rólunk. A szomszédok suttognak mögöttem a boltban: „Szegény Éva… de azért két gyerek…” Mások szerint túl szigorú vagyok az anyámmal. „Hiszen ő is szenved!” – mondják.
De én minden este ugyanazt álmodom: Bence és Marcell ott állnak az ágyam mellett, és azt kérdezik: „Miért hagytál el minket?”
Az ítélet napján anyám bűnösnek vallja magát gondatlanságból elkövetett emberölésben. Felfüggesztett börtönbüntetést kap. Amikor kimondják az ítéletet, anyám összeesik a padon.
Hazamegyek az üres lakásba. A gyerekek szobája érintetlenül áll – játékok az ágyon, rajzok a falon. Leülök Bence ágyára és sírok. Nem tudom, hogyan tovább.
A barátnőm, Zsuzsa próbál segíteni:
– Éva, nem hibáztathatod magad örökké!
– De ha én nem bízom meg anyámban… ha én nem hagyom rájuk őket… talán még mindig itt lennének.
– Ez nem így működik – mondja halkan.
De én minden nap újra és újra lejátszom magamban a történteket. Mit tehettem volna másképp? Meg lehet-e bocsátani annak, aki elvette tőlem mindent? Meg lehet-e bocsátani magamnak?
Talán sosem találok választ ezekre a kérdésekre.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy örökre kettétörik egy család?