Két világ között – Egy anya vallomása a szülőszobából

– Nem hiszem el, hogy most is csak magamra számíthatok! – kiáltottam fel, miközben a szülőszoba rideg neonfénye alatt görcsösen markoltam a lepedőt. A fájdalom hullámokban tört rám, de még ennél is jobban fájt a tudat: az anyám nem jött el, az apám évek óta nem keresett, és Gábor, a fiam apja, az utolsó pillanatban visszalépett.

A nővér, Zsuzsa, kedvesen megsimogatta a homlokomat. – Kit hívjunk be hozzád? – kérdezte halkan.

– Senkit – suttogtam. – Senki nincs.

A könnyeim összefolytak az izzadsággal. A fehér falak visszhangozták a magányomat. Eszembe jutottak anyám szavai, amikor megtudta, hogy terhes vagyok: „Kata, ezt nem gondoltad át. Egyedül nem fogod bírni.” Akkor dühös voltam rá, most csak üresnek éreztem magam.

A következő fájásnál már ordítottam. Zsuzsa szorosan fogta a kezem. – Lélegezz velem! – mondta határozottan. Próbáltam rá figyelni, de minden gondolatom Gábor körül forgott. Az utolsó veszekedésünk még mindig a fülemben csengett:

– Nem akarom ezt a gyereket! – vágta hozzám. – Nem vagyok kész rá! Te sem vagy rá alkalmas!

Akkor azt hittem, csak dühből mondja. De amikor elment, nem jött vissza.

A szülés órákig tartott. Minden percben úgy éreztem, hogy kettészakadok – nemcsak testileg, hanem lelkileg is. A múltam minden hibája, minden csalódása rám nehezedett. Vajon tényleg alkalmatlan vagyok? Vajon tényleg egyedül kell végigcsinálnom?

Aztán egyszer csak csend lett. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Aztán meghallottam Marci első sírását. Az orvos rám mosolygott:

– Gratulálok, Kata! Kisfiú.

A mellkasomra tették őt. Néztem az apró arcát, és hirtelen minden fájdalom eltűnt. Csak ő volt és én. A könnyeim most már nem a fájdalomtól folytak.

De a boldogság csak pillanatig tartott. Amikor hazaértem a kórházból, újabb vihar várt rám. Anyám ott állt az ajtóban, karba tett kézzel.

– Hogy gondoltad ezt? Egyedülálló anyaként? Hogy fogod eltartani magatokat? – kérdezte ridegen.

– Majd megoldom – feleltem remegő hangon.

– Nem segítek neked! Ha így döntöttél, viseld a következményeit! – mondta, és becsapta maga mögött az ajtót.

Az első hetek pokoliak voltak. Marci sokat sírt, én pedig alig aludtam. A pénzünk is egyre fogyott; Gábor nem fizetett gyerektartást, és a munkahelyemen sem nézték jó szemmel, hogy egyedülálló anyaként vissza akarok menni dolgozni.

Egyik este, amikor Marci láza felszökött, kétségbeesetten hívtam fel anyámat.

– Anya, kérlek…

– Kata, neked kellett volna előbb gondolkodnod! – vágta rá.

Letettem a telefont és zokogtam. Úgy éreztem, mindenki elhagyott.

De valahol mélyen mégis ott volt bennem egy szikra: nem adhatom fel. Marci rám számít. Másnap reggel felhívtam egy régi barátnőmet, Rékát.

– Gyere át! – mondta azonnal. – Segítek.

Rékával együtt lassan elkezdtem újra hinni magamban. Ő vigyázott Marcira, amíg állást kerestem; néha főzött ránk, máskor csak meghallgatott. Az ő támogatásával sikerült elhelyezkednem egy könyvelőirodában részmunkaidőben.

Az életem lassan rendeződni kezdett – de a családi sebek nem gyógyultak be. Anyám továbbra sem keresett, Gábor pedig teljesen eltűnt az életünkből. Néha éjszakánként azon gondolkodtam: vajon Marcinak jobb lenne-e egy teljes családban? Vajon én elég vagyok neki?

Egy év telt el így. Marci első születésnapján Réka szervezett egy kis ünnepséget a lakásomban. Ott ültünk hárman: Marci, Réka és én. Néztem a kisfiamat, ahogy nevetve próbálja elfújni a gyertyát a tortán.

Akkor jöttem rá: lehet, hogy nem úgy alakult minden, ahogy terveztem; lehet, hogy sokat hibáztam és sokszor voltam gyenge – de soha nem adtam fel.

Most is gyakran eszembe jut: vajon anyám valaha megbocsát nekem? Vajon Gábor egyszer majd felbukkan? De talán ezekre nincs is szükségem ahhoz, hogy boldog legyek…

Ti mit gondoltok? Lehet teljes életet élni családi támogatás nélkül is? Vagy mindig hiányozni fog valami az ember szívéből?