Két világ között: Egy anya szíve, amikor a család szétszakad – Vajon lehet egyszerre jó anya és jó feleség?

– Ne gyere vissza addig, amíg nem tudod eldönteni, kinek az oldalán állsz! – László hangja visszhangzott a lépcsőházban, miközben becsapta mögöttem az ajtót. A kulcs zörgése még most is a fülemben cseng, mintha minden egyes fordulatával egy darabot tépett volna ki a szívemből. Ott álltam a hideg márványfolyosón, kabát nélkül, csak egy vékony pulóverben, és próbáltam felfogni, hogy ez most tényleg megtörtént. Az otthonom ajtaja zárva, mögötte a férjem dühös szavai, bent pedig a lányom, Anna sírása.

Mindig is közvetítő voltam a családban. Ha László és Anna összekaptak valamin – legyen az egy rossz jegy vagy egy késői hazaérkezés –, én voltam az, aki leültette őket az asztalhoz, és addig beszéltem, amíg mindketten meg nem nyugodtak. De most valami eltört. Anna tizennyolc éves lett, és egyre többször kérdőjelezte meg az apja szigorát. László szerint túl engedékeny vagyok vele, én viszont úgy éreztem, Anna csak támogatásra vágyik. Amikor múlt héten kiderült, hogy Anna titokban dolgozik egy kávézóban suli után – hogy összegyűjthessen pénzt egy saját gitárra –, László kiakadt.

– Nem erről volt szó! – üvöltötte akkor is. – Az iskola az első! Nem fogod elpazarolni az életed egy gitár miatt!

Anna zokogva rohant be a szobájába. Én utána mentem, leültem mellé az ágyra.

– Kicsim, tudom, hogy nehéz. De apád csak jót akar neked. Próbálj vele beszélni.

– Anya, te mindig csak mentegeted őt! Miért nem állsz egyszer az én oldalamra?

A szavak úgy martak belém, mintha pofon vágtak volna. Aznap este Lászlóval veszekedtünk először igazán komolyan. Azt mondta, hogy elpuhítom Annát, hogy miattam nem lesz belőle semmi. Én pedig először mondtam ki hangosan: talán nem csak a szigor vezet célra.

A következő napokban feszültség ült a lakásban. Anna kerülte az apját, László pedig engem. Egy este Anna sírva jött haza: kirúgták a kávézóból, mert László odament és jelenetet rendezett. Anna összeomlott.

– Anya, én már nem bírom tovább! El akarok költözni innen!

Akkor döntöttem el: segítek neki albérletet találni. Nem akartam, hogy elmenjen, de még kevésbé akartam elveszíteni őt örökre. Amikor László megtudta, hogy támogatom Annát ebben, elszabadult a pokol.

– Te tényleg ellene vagy a saját férjednek? – kérdezte dühösen.

– Nem vagyok ellened! Csak szeretném, ha Anna boldog lenne! – válaszoltam kétségbeesetten.

– Akkor menj vele! – ordította.

És most itt állok a lépcsőházban, kizárva az otthonomból. A telefonom rezeg: Anna ír.

„Anya, hol vagy? Félek.”

Nem tudom mit tegyek. Visszamenjek kopogni? Hívjam fel anyámat vidéken? Vagy menjek Annához? A könnyeim csorognak, ahogy leülök a lépcsőre. Mindenki azt mondja, hogy egy anya mindent kibír. De mi van akkor, ha már nem bírom?

Az éjszakát Annánál töltöm. Együtt sírunk a kanapén. Ő azt mondja: „Anya, ne haragudj rám! Miattam vesztél el mindent.”

– Nem miattad van – suttogom –, hanem azért, mert szeretlek.

Másnap reggel László felhív. Hangja fáradt és megtört.

– Beszéljünk – mondja röviden.

Visszamegyek. A lakásban csend van. László az ablaknál áll.

– Sajnálom – mondja halkan –, de félek elveszíteni Annát… és téged is.

Leülünk egymással szemben. Hosszú órákig beszélgetünk: arról, hogy mit jelent szülőnek lenni; arról, hogy mennyire másképp látjuk a világot; arról, hogy mennyire félünk attól, hogy hibázunk.

Anna végül elköltözik egy kis albérletbe. Minden hétvégén találkozunk. Lászlóval lassan újra közeledünk egymáshoz – de már soha nem leszünk ugyanazok.

Azóta minden este felteszem magamnak a kérdést: lehet egyszerre jó anya és jó feleség? Vagy minden döntés veszteséggel jár? Ti mit gondoltok erről? Vajon tényleg választani kell két szeretett ember között?