Két tűz között: Szerelmem és a valóság harca – Vajon tényleg én vagyok a harmadik kerék?

– Miért érzem magam mindig kívülállónak, amikor itt vagyok veletek? – kérdeztem halkan, miközben Gábor éppen a konyhában nevetgélt Évával, az exfeleségével. A gyerekek, Zsófi és Marci, a nappaliban játszottak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De én ott ültem az asztalnál, egyedül a gondolataimmal, és úgy éreztem, mintha egy idegen lennék a saját életemben.

Gáborral két éve vagyunk együtt. A kapcsolatunk elején minden olyan egyszerűnek tűnt. Ő volt az első férfi, aki mellett biztonságban éreztem magam. Azt mondta, hogy a múltja már lezárt fejezet, Éva csak a gyerekei anyja. Elhittem neki. De most, ahogy néztem őket együtt főzni, ahogy Éva nevetve megérintette Gábor karját, valami összeszorult bennem.

– Jaj, Gabi, emlékszel arra a régi karácsonyra, amikor Marci majdnem felgyújtotta a fát? – kacagott Éva.

– Hogyne emlékeznék! – válaszolta Gábor, és úgy nézett rá, ahogy rám sosem szokott. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

Aztán Gábor rám nézett, mintha csak most venne észre.

– Jössz segíteni? – kérdezte kedvesen.

– Inkább maradok – válaszoltam feszülten. Nem akartam zavarni azt a világot, amihez sosem tartoztam igazán.

Az ebéd alatt mindenki felszabadult volt – kivéve engem. Zsófi mesélt az iskoláról, Marci a fociedzésről. Éva és Gábor egymás szavába vágva nosztalgiáztak. Én csak ültem ott, és próbáltam mosolyogni.

Miután elmentek, csend telepedett ránk. Gábor leült mellém.

– Mi baj van? – kérdezte.

– Semmi – hazudtam.

De nem bírtam sokáig magamban tartani.

– Úgy érzem magam, mintha mindig csak vendég lennék az életedben. Mintha sosem lehetnék igazán része annak a családnak, amit te már egyszer megteremtettél.

Gábor sóhajtott.

– Tudod jól, hogy szeretlek. De Éva mindig is része lesz az életemnek – a gyerekeim miatt. Ezt el kell fogadnod.

– De mi van velem? Mi van velünk? – kérdeztem kétségbeesetten.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon tényleg boldog lehetek így? Vajon képes vagyok elfogadni ezt az örökös második helyet?

Másnap reggel anyukám hívott.

– Na, hogy sikerült az ebéd? – kérdezte vidáman.

– Jól… vagyis… nem is tudom – válaszoltam bizonytalanul.

Anyám mindig is félt attól, hogy egy elvált férfival kezdek új életet. Szerinte túl sok a csomag, túl sok a múlt.

– Kislányom, ne hagyd, hogy mások árnyéka eltakarja a te boldogságodat – mondta halkan.

De hogyan lehet ezt megtenni? Hogyan lehet úgy szeretni valakit, hogy közben mindig ott lebeg feletted egy másik élet emléke?

A következő héten Gábor elvitte a gyerekeket moziba. Éva is velük ment. Engem nem hívtak. Otthon ültem egyedül, és először éreztem azt igazán: talán tényleg nincs helyem ebben a családban.

Este Gábor hazaért.

– Jó volt? – kérdeztem halkan.

– Igen… Zsófi egész nap rólad beszélt – mondta mosolyogva.

De én már nem tudtam örülni ennek. Egyre inkább úgy éreztem: ha most nem döntök magam mellett, örökre elveszítem önmagam.

Egy héttel később leültettem Gábort.

– Szeretlek – kezdtem remegő hangon –, de nem tudom tovább csinálni ezt így. Nem akarok mindig kívülálló lenni a saját életemben.

Gábor csak nézett rám némán. Nem próbált marasztalni. Talán ő is érezte már régóta: ez így nem működik.

Elköltöztem. Az első hetek pokolian nehezek voltak. Hiányzott Gábor ölelése, Zsófi nevetése, Marci viccei. De ahogy telt az idő, egyre inkább rájöttem: csak akkor lehetek boldog valaki mellett, ha először önmagamat választom.

Most itt ülök egy kis albérletben Zuglóban, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg létezik olyan szerelem, ahol nem kell feladnom önmagam? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon létezik igazi boldogság két tűz között?