Két tűz között: Hogyan tanultam meg nemet mondani a családomnak – Egy magyar férfi vallomása
– Már megint nem fizetted be a villanyszámlát, anya? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a csekkek között turkáltam. Anyám csak vállat vont, tekintete a padlóra szegeződött. – Tudod jól, hogy mostanában nem úgy jönnek a dolgok… – kezdte mentegetőzve, de én már előre tudtam a folytatást. Mindig ugyanaz a történet: kevés a pénz, sok a kiadás, és valahogy mindig rám hárul a felelősség.
Gyerekkoromban, amikor apám elment, anyám egyedül maradt velem és az öcsémmel, Zolival. Akkor tanultam meg, hogy ha valami elromlik, vagy ha nincs elég pénz kenyérre, nekem kell megoldani. Tizenhat évesen már dolgoztam suli mellett, hogy legyen mit enni. Azóta is mindenki hozzám fordul, ha baj van. És én… én sosem tudtam nemet mondani.
Aztán eljött az a nap, amikor már nem bírtam tovább. Harmincöt éves voltam, saját családom lett: feleségem, Dóra és két kislányom, Lili és Anna. Egyik este Dóra sírva fakadt mellettem az ágyban.
– Meddig fogod még eltartani őket? Mi lesz velünk? Nem látod, hogy minden hónapban mínuszban vagyunk? – zokogta.
Nem tudtam mit mondani. Csak néztem a plafont, és hallgattam a szívemben lüktető bűntudatot. Másnap reggel Zoli hívott: – Tesó, kölcsön tudnál adni ötvenezret? Nagyon nagy bajban vagyok…
Azt mondják, a család mindennél fontosabb. De mi van akkor, ha a családod miatt veszíted el önmagad? Hányszor mondtam le magamról? Hányszor mondtam le Dóra álmairól vagy a gyerekeim vágyairól csak azért, hogy anyámnak vagy Zolinak segítsek?
Egyik este Lili odabújt hozzám.
– Apa, miért nem megyünk el soha nyaralni? A Zsófiék voltak Balatonon…
Nem tudtam mit felelni. Csak megsimogattam a haját, és éreztem, hogy valami eltört bennem.
Aznap este leültem Dórával beszélgetni.
– Nem bírom tovább – mondtam neki halkan. – Mindig csak adok és adok… De úgy érzem, lassan elfogyok.
Dóra megfogta a kezem.
– Szeretlek, de nem akarom elveszíteni magunkat ebben az örökös önfeláldozásban. A te családod is fontos, de mi is azok vagyunk!
Másnap reggel felhívtam anyámat.
– Anya, mostantól nem tudok többet segíteni. Nekünk is nehéz. Sajnálom.
A vonal másik végén csend lett. Aztán anyám sírni kezdett.
– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen mindig te voltál az erős! Mit csináljunk most?
– Nem tudom… De nekem is van családom. Nekik is jár egy kis boldogság.
Zoli is megsértődött. Napokig nem beszélt velem. A családi csoportban fagyos lett a hangulat. Mindenki engem hibáztatott.
Az első hónap pokoli volt. Bűntudat gyötört. Dóra próbált vigasztalni, de láttam rajta is az aggodalmat: vajon jól döntöttem?
Aztán lassan változni kezdtek a dolgok. Először csak annyi történt, hogy végre maradt egy kis pénz hó végén. Megvettük Lilinek azt a könyvet, amire régóta vágyott. Annával elmentünk fagyizni. Dóra mosolya újra őszinte lett.
Anyámék nehezen viselték az új helyzetet. Zoli egy idő után visszahívott: – Bocs, tesó… Talán tényleg túl sokat vártam tőled. Megpróbálok én is talpra állni.
Anyám lassan elfogadta, hogy már nem vagyok mindig ott minden problémára. Néha még mindig fáj hallani a szemrehányásait, de már tudom: nem vagyok rossz ember attól, hogy néha magamat választom.
Most itt ülök az erkélyen egy pohár borral, nézem ahogy Lili és Anna játszanak odalent a kertben. Dóra mellém ül és rám mosolyog.
– Ugye tudod, hogy büszke vagyok rád? – kérdezi halkan.
Elmosolyodom. Talán először érzem azt életemben, hogy tényleg szabad vagyok.
Vajon hányan élnek még úgy Magyarországon, hogy mindig csak adnak és adnak – magukról teljesen megfeledkezve? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok nemet mondani annak, akit szerettek?