Két tűz között: Hogyan harcoltam anyám szeretetéért – Egy magyar családi dráma

– Miért nem hívod fel végre anyádat? – kérdezte Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a hideg kávémat. A hangja egyszerre volt türelmes és fáradt, mintha már százszor elmondta volna ugyanezt. – Három hónapja nem beszéltetek. Ez már túl sok.

Nem válaszoltam. Csak néztem a pöttyös bögrét, amit még anyám vett nekem a piacról, amikor egyetemista voltam. Akkoriban még minden egyszerűnek tűnt. Most viszont minden szó, minden emlék csak újabb szúrás volt a szívembe.

Az utolsó veszekedésünk még mindig élénken élt bennem. Anyám, Ilona, mindig is erős akaratú asszony volt. Sosem tudtam megfelelni neki – legalábbis így éreztem. Amikor Gáborral összeházasodtunk, azt hittem, végre felnőttként kezel majd. De nem így lett.

– Nem gondolod, hogy túl fiatal vagy még a gyerekhez? – kérdezte akkoriban, amikor bejelentettük, hogy babát várunk. A hangjában ott bujkált a vád és az aggodalom is. – Nézd meg magad! Alig van pénzetek, lakásotok is csak albérlet!

Akkoriban még próbáltam megérteni őt. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy sosem lesz elég jó az életem neki. Amikor megszületett a kisfiunk, Marci, anyám csak egyszer jött el megnézni minket. Akkor is csak kritizált: „Miért ilyen rendetlen a lakás? Miért sír ennyit a gyerek? Biztosan rosszul eteted.”

Aztán három hónappal ezelőtt egy vasárnapi ebédnél robbant ki minden. Anyám megint beleszólt abba, hogyan nevelem Marcit. Én pedig elvesztettem a türelmem.

– Elég volt! – kiabáltam rá. – Soha semmi nem jó neked! Miért nem tudsz egyszerűen csak örülni annak, hogy boldog vagyok?

Anyám arca eltorzult a haragtól és a sértettségtől. – Ha így beszélsz velem, akkor inkább ne is keress többet! – mondta, és becsapta maga mögött az ajtót.

Azóta csend van közöttünk. A telefon néma maradt. Az üzenetek olvasatlanul hevernek mindkét oldalon.

Gábor próbálta oldani a feszültséget. – Tudom, hogy nehéz volt neked felnőni mellette – mondta egyik este, miközben Marcit altattuk –, de ő az anyád. Talán csak fél kimutatni az érzéseit.

– Mindig csak én legyek az, aki enged? – suttogtam vissza könnyes szemmel. – Miért nem lehet egyszer az ő hibája is?

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Az irodában mindenki tudta, hogy valami nincs rendben velem. A főnököm, Katalin néni egyszer félrehívott.

– Zsófi, látom rajtad, hogy valami bánt – mondta halkan. – Tudod, én is összevesztem egyszer az anyámmal. Évekig nem beszéltünk. Most már bánom.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg ennyire makacs vagyok? Vagy csak félek attól, hogy újra csalódnom kell?

Egyik este Marci odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, mikor jön el nagyi? – kérdezte álmosan.

A szívem összeszorult. Mit mondhatnék neki? Hogy nagyi haragszik ránk? Hogy én vagyok a hibás?

Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam. Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek: amikor anyám kézen fogva vitt az óvodába; amikor együtt sütöttük a mákos bejglit karácsonykor; amikor először sírtam szerelmi bánat miatt, és ő csak annyit mondott: „Majd elmúlik.”

Másnap reggel Gábor újra próbálkozott.

– Hívd fel! Ha nem most, akkor mikor?

Reszkető kézzel vettem elő a telefonomat. Hosszan néztem anyám nevét a kijelzőn. Végül megnyomtam a hívás gombot.

Csörgött… csörgött… aztán megszakadt.

Nem hívott vissza.

Aznap este Marci rajzolt egy képet: három ember kézen fogva áll egy ház előtt. „Ez te vagy, apa és nagyi” – mondta büszkén.

Könnyek szöktek a szemembe. Talán tényleg nekem kellene az első lépést megtennem.

Egy hét múlva levelet írtam anyámnak. Nem volt hosszú: csak annyit írtam le benne, amit sosem mertem kimondani.

„Anya,
Hiányzol. Sajnálom, hogy megbántottalak. Szeretném, ha újra beszélhetnénk.”

Eltelt három nap. Aztán egy reggel csöngettek. Anyám állt az ajtóban, kezében egy zacskó friss pogácsával.

– Hoztam neked valamit – mondta halkan.

Nem szóltunk semmit. Csak megöleltük egymást.

Most itt ülök a nappaliban, nézem Marcit és anyámat együtt játszani. Még mindig vannak sebek bennem – de talán már nem olyan mélyek.

Vajon tényleg mindig nekünk kell megbocsátani először? Vagy néha elég csak annyit mondani: „Hiányzol”? Ti mit tennétek a helyemben?