Két tűz között: Hogyan éltem túl, hogy a férjem anyja kisfia maradt

– Már megint ott vagy? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom kijelzőjén néztem az órát. Este fél kilenc volt, a vacsora kihűlt, a gyerekek már pizsamában várták az apjukat. Péter hangja halkan, bűnbánóan csendült fel a vonal másik végén: – Anyámnak rossz napja volt, nem akartam egyedül hagyni.

Azt hittem, amikor hozzámentem Péterhez, hogy végre megtaláltam azt a társat, akivel együtt építhetünk otthont, családot. De már az esküvőnk napján is ott volt az árnyék: az anyósm, Ilona néni, aki minden pillanatban ott állt Péter mellett, mintha nélküle még levegőt sem tudna venni. Akkor még csak mosolyogtam rajta – hiszen ki ne szeretné, ha a férje szereti az édesanyját? De ahogy teltek az évek, ez a szeretet fojtogató kötél lett a nyakamon.

Az első karácsonyunkat nálunk szerettük volna tartani. Már hetekkel előtte tervezgettem, mit főzök, hogyan díszítem fel a lakást. De Péter egy este hazaért, és közölte: – Anyám ragaszkodik hozzá, hogy náluk legyen. Tudod, neki ez fontos. – És én csak álltam ott, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát. Aztán minden ünnep így telt: Ilona néni házában, az ő szabályai szerint.

A legrosszabbak azonban a hétköznapok voltak. Péter minden apró döntést előbb vele beszélt meg. Ha új mosógépet kellett venni, ha a gyerekeknek cipőt választottunk – mindig előbb anyját hívta fel. Egy este már nem bírtam tovább:

– Péter, én vagyok a feleséged! Miért nem velem beszéled meg ezeket?
– Ne haragudj, de anyám jobban ért ezekhez… – felelte lesütött szemmel.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már el magamban: nem akarok versenyezni egy másik nővel – főleg nem az anyósommal! De mintha Péter ezt sosem értette volna meg.

A barátnőim próbáltak vigasztalni:
– Zsuzsi, ne hagyd magad! Állj ki magadért!
De hogyan álljak ki magamért úgy, hogy közben ne veszítsem el azt az embert, akit szeretek?

Egyik este, amikor Péter ismét későn jött haza – persze Ilona néninél vacsorázott –, leültem vele beszélgetni.
– Péter, kérlek… Én is fontos vagyok neked? Vagy csak egy lakótárs vagyok ebben a házban?
– Ne mondd ezt! Szeretlek! Csak… Anyám egyedül van mióta apám meghalt. Nem akarom megbántani.
– És engem? Engem nem bántasz meg ezzel?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Péter csak némán ült mellettem. Akkor először láttam rajta zavart és bizonytalanságot.

Az idő múltával egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem önmagam ebben a háromszögben. Minden döntésünkbe beleszólt Ilona néni: hogyan neveljük a gyerekeket, mit főzzek vasárnapra, hová menjünk nyaralni. Egy alkalommal már annyira elegem lett, hogy amikor Ilona néni megjegyzést tett arra, hogy túl vékonyra szeletelem a kenyeret a gyerekeknek, felálltam az asztaltól:
– Elég! Ez az én családom is! Jogom van eldönteni ilyen apróságokat!

Péter döbbenten nézett rám. Ilona néni megsértődött és napokig nem szólt hozzám. De valahol mélyen éreztem: ha most nem állok ki magamért, soha többé nem fogom tudni.

Ettől kezdve minden nap harc volt. Péter két tűz között őrlődött: egyik oldalon az anyja elvárásai, másikon az én igényeim. Egyre többször veszekedtünk. A gyerekek is érezték a feszültséget – egyszer a kisfiam megkérdezte:
– Anya, miért vagy mindig szomorú?

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem csak magamért kell kiállnom, hanem értük is.

Elkezdtem pszichológushoz járni. Megtanultam nemet mondani – először csak apróságokban: nem mentünk minden hétvégén Ilona nénihez; ha Péter anyjával akart vacsorázni, én inkább elmentem sétálni a gyerekekkel. Lassanként Péter is kezdte észrevenni, mennyire fáj nekem ez az egész helyzet.

Egy este leült mellém:
– Zsuzsi… Sajnálom. Nem vettem észre, mennyire szenvedsz ettől. Próbálok változtatni.

Nem volt könnyű út. Sokszor visszaestünk ugyanabba a mintába. De ma már tudom: ha nem állok ki magamért, senki sem fogja helyettem megtenni.

Néha még most is elbizonytalanodom: vajon lehet-e igazán boldog egy házasság ott, ahol az egyik fél sosem tud elszakadni az anyjától? Vagy csak én várok túl sokat? Ti mit gondoltok erről? Vajon lehet egyszerre jó feleség és jó meny is lenni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?