Két tűz között: Egy magyar anyós vallomása a családi viharokról

– Miért nem szólsz hozzám, Zsófi? – kérdeztem halkan, miközben a konyhapultnál álltam, a kezem remegett a kávéscsésze felett. A hétvégi házban csend volt, csak a gyerekek nevetése szűrődött be a kertből. Zsófi rám sem nézett, csak tovább törölgette a poharakat. – Nincs semmi baj, Éva néni – mondta végül, de a hangja olyan hideg volt, hogy beleborzongtam.

Azt hittem, ezek a történetek csak másokkal esnek meg. Hogy az anyós-meny viszályok túlzó pletykák, amiket a szomszédasszonyok színesítenek. De most itt állok, hatvanhárom évesen, és nem értem, mikor lettem én is egy ilyen történet főszereplője.

A fiam, Gergő mindig is az én szemem fénye volt. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Mindent megtettem érte: dolgoztam két állásban, hogy taníttathassam, és amikor Zsófit bemutatta, örültem. Egy kedves, csendes lány volt, vidékről jött fel Pestre tanulni. Azt gondoltam, végre lesz egy lányom is.

Az első években minden rendben volt. Ünnepekkor együtt főztünk, Zsófi segített a bejglit tekerni, és sokat nevettünk. De valami megváltozott. Talán amikor megszületett az unokám, Lili. Én csak segíteni akartam – vittem levest, pelenkát, takarítottam náluk. De egyre gyakrabban éreztem magam feleslegesnek. Zsófi kevesebbet hívott át, Gergő is ritkábban jelentkezett.

A múlt hétvégi családi összejövetel volt a mélypont. A házat hónapokkal előre lefoglaltam a Velencei-tónál, hogy együtt lehessünk. Mindenki jött: Gergőék Lilivel, az öcsémék és az unokatesók is. Mégis, Zsófi egész nap kerülte a tekintetemet. Ebédnél leült a másik végébe az asztalnak, és amikor megkérdeztem tőle, hogy kér-e még levest, csak annyit mondott: – Köszönöm, nem kérek.

Este a teraszon ültem egyedül. Hallottam, ahogy Gergő és Zsófi halkan vitatkoznak a szobájukban.
– Nem akarom, hogy mindig beleszóljon mindenbe! – suttogta Zsófi.
– De anya csak segíteni akar… – próbálta védeni Gergő.
– Segíteni? Vagy inkább irányítani? – csattant fel Zsófi.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Én csak jót akartam! Nem vettem észre, hogy túl sok vagyok? Hogy a segítségem teher lett?

Másnap reggel korán keltem. Megfőztem a kávét mindenkinek, ahogy mindig szoktam. Zsófi azonban már csomagolt. Lili sírt, Gergő idegesen pakolta az autót.
– Máris mentek? – kérdeztem döbbenten.
– Igen… Lilinek nem való ez a huzavona – mondta Zsófi halkan.

Ahogy elhajtottak, ott maradtam a teraszon egyedül. Az öcsém odajött hozzám.
– Éva, lehet, hogy tényleg túl sokat akarsz segíteni. Hagyd őket egy kicsit magukra!
– De hát én csak…
– Tudom. De most már felnőttek.

Azóta minden nap ezen gondolkodom. Hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Vagy csak nem tudtam elengedni Gergőt? Emlékszem anyámra is: ő is mindig mindent jobban tudott nálam. Akkor megfogadtam, hogy én más leszek. Most mégis ugyanazokat a hibákat követem el?

Egy este Gergő felhívott.
– Anya… Zsófi mostanában nagyon fáradt. Sokat dolgozik, Lili is beteg volt… Ne haragudj rá!
– Nem haragszom – mondtam halkan –, csak szeretném tudni, mit tehetnék másképp.
– Talán egy kicsit kevesebbet aggódj értünk. Hidd el, ha szükségünk lesz rád, szólunk!

Letettem a telefont és sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy büszke legyek-e rájuk vagy szomorú legyek magam miatt.

A következő héten nem hívtam fel őket. Nehéz volt visszafogni magam: nem kérdeztem rá Lili lázára sem. Egyik este azonban csöngettek: Zsófi állt az ajtóban Lilivel.
– Szeretnék beszélni veled – mondta csendesen.
Leültünk a konyhában.
– Éva néni… Tudom, hogy jót akarsz. De néha úgy érzem, mintha nem bíznál bennem…
– Bízom benned! Csak félek… hogy ha nem segítek, akkor baj lesz…
– Néha hagyni kell hibázni is – mosolygott szomorúan Zsófi.

Hosszú beszélgetés volt aznap este. Elmondtam neki mindent: az egyedüllétet, a félelmeimet attól, hogy elveszítem Gergőt és őt is. Ő pedig elmondta: mennyire szeretné, ha néha csak nagymama lennék – nem tanácsadó vagy főparancsnok.

Azóta próbálok változni. Nehéz visszafogni magam; néha majd’ szétvet az aggódás vagy a vágy, hogy segítsek. De igyekszem háttérbe húzódni – és amikor Lili átölel vagy Zsófi rám mosolyog egy-egy családi ebéd végén, érzem: talán még nincs minden veszve.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot? Ti mit tennétek az én helyemben? Várom a gondolataitokat…