Két tűz között: Egy lány vallomása anyja és szerelme között
– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem, Lilla! – csattant fel anyám hangja, miközben az ablakon túl az eső vadul verte az üveget. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. – Hogy lehetsz ilyen vak? Gergő nem hozzád való! – folytatta, hangjában egyszerre volt kétségbeesés és düh.
A szívem hevesen vert. Apám három éve ment el, azóta minden este anyámmal kettesben vacsoráztunk, mintha csak egy törékeny szövetséget próbálnánk életben tartani. De most, hogy végre valakihez tartozni akartam, anyám úgy érezte, elárulom őt.
– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de ő félbeszakított.
– Ne kérj tőlem semmit! – mondta, és a hangja megremegett. – Én mindent feladtam érted! Az apád után csak te maradtál nekem. És most… most te is elmész?
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Nem tudtam, mit mondjak. Gergő nem volt tökéletes – vidékről jött, egyszerű családból, nem volt diplomája, de olyan szeretettel nézett rám, amit soha senkitől nem kaptam. Anyám viszont mindig azt mondta: „Egy nőnek okosnak kell lennie, nem szabad elpazarolnia az életét.”
Aznap este Gergő várt rám a ház előtt. Amikor kiléptem az ajtón, anyám utánam kiáltott:
– Ha most elmész hozzá, ne gyere vissza!
Megálltam a küszöbön. A szívem összeszorult. Gergő a kapuban állt, kezében egy csokor vadvirággal.
– Lilla… minden rendben? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – suttogtam. – Anyám…
– Tudom, hogy nehéz – mondta Gergő, és megfogta a kezem. – De én itt vagyok neked.
Aznap éjjel nem aludtam otthon. Gergő albérletében húztam meg magam, de egész éjjel csak anyám arcát láttam magam előtt: a csalódottságot, a félelmet, hogy egyedül marad.
Másnap reggel visszamentem. Anyám a nappaliban ült, kezében egy régi fényképalbummal. Amikor meglátott, könnyes szemmel nézett rám.
– Miért pont ő? – kérdezte halkan.
Leültem mellé.
– Mert mellette érzem magam valakinek. Mert szeret engem… és mert én is szeretem őt.
Anyám sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Én csak azt akarom, hogy boldog légy. De félek… félek, hogy ugyanúgy csalódsz majd, mint én az apádban.
A szavai fájtak, de megértettem őt. Az apám elhagyása után minden bizalmát elvesztette a férfiakban – és talán bennem is.
A következő hetekben minden nap harc volt: anyám rideg lett velem, alig szólt hozzám. Gergő próbált türelmes lenni, de éreztem rajta is a feszültséget.
Egy este Gergő vacsorára hívott minket magához. Anyám először nemet mondott, de végül mégis eljött. Az asztalnál kínos csend ült közöttünk.
– Erzsi néni… – kezdte Gergő bátortalanul –, tudom, hogy nem vagyok az a férfi, akit Lillának szánt…
Anyám felemelte a fejét.
– Nem rólad van szó – mondta halkan –, hanem arról, hogy félek elveszíteni a lányomat.
Gergő bólintott.
– Én soha nem venném el tőled Lillát. Szeretném, ha mindhárman család lehetnénk…
Anyám szemében könnyek csillantak meg. Aznap este először éreztem úgy, hogy talán van remény.
De a béke törékeny volt. Egy héttel később anyám rosszul lett: kórházba került magas vérnyomással. A folyosón ülve vártam az orvosra; Gergő mellettem ült és szorította a kezem.
– Mi lesz most? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.
– Most te leszel erős mindkettőtökért – mondta csendesen.
A kórházi napok alatt anyám és én újra közelebb kerültünk egymáshoz. Egyik este odahajolt hozzám:
– Lilla… lehet, hogy túl szigorú voltam veled. Csak féltelek…
Megfogtam a kezét.
– Tudom, anya. De nekem is jogom van boldognak lenni.
Hazatérés után lassan javult minden: anyám elfogadta Gergőt, bár sosem lett belőle igazi szeretet. De már nem harcolt ellenünk – inkább csendben figyelte a boldogságomat.
Most itt ülök az ablakban egy újabb esős estén, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Megérte kockáztatni mindent a szerelemért? Vagy örökre megmarad bennem az a fájdalom, amit anyám könnyei okoztak?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel a szüleinknek – és mikor jön el az idő, hogy végre önmagunkat válasszuk?