Két tűz között: Egy anya-lánya kapcsolat romjai között keresem önmagam

– Miért nem hívod fel végre az anyádat? – kérdezi Gábor, miközben a reggeli kávéját kavargatja. A kanál csilingelése idegesítően visszhangzik a konyhában. Három hónapja nem beszéltem vele. Három hónapja minden reggel ezzel a kérdéssel ébredek, mintha a nap csak akkor indulhatna el, ha újra és újra végiggondolom, miért is nem tudok megbocsátani neki.

Az ablakon túl szürke, esős reggel van. A város még álmos, de bennem vihar tombol. Anyám hangja a fejemben él: „Nem így neveltelek!” – kiabálta utoljára, amikor összevesztünk. Azt mondta, csalódott bennem, mert nem úgy élek, ahogy ő elképzelte. Mert Gáborral vidékre költöztünk, mert nem vállaltam el azt a budapesti állást, amit ő szerzett volna nekem egy régi ismerősén keresztül. Mert nem vagyok elég „ambiciózus”.

– Nem érti meg, hogy én boldog vagyok itt – mondom halkan Gábornak. – Hogy nekem ez az élet jó. Hogy nem akarok mindenáron karriert csinálni Budapesten.

Gábor sóhajt. – De ő az anyád. Nem lehet örökké haragudni.

A szavak fájnak. Mintha mindenki csak azt várná tőlem, hogy felejtsek el mindent: a bántó mondatokat, a soha ki nem mondott elismerést, a gyerekkori esték magányát, amikor apám már rég elment, anyám pedig csak a munkájának élt. Mindig azt mondta: „Majd egyszer megérted.” De én most sem értem.

A telefon ott hever az asztalon. Nézem a kijelzőt, mintha bármelyik pillanatban csöröghetne. De tudom, hogy nem fog. Anyám büszke. Én is az vagyok.

A munkahelyemen is mindenki észreveszi, hogy valami nincs rendben velem. Zsuzsa, a kolléganőm egyszer félrehívott: – Minden rendben otthon? Olyan feszült vagy mostanában.

Hazudtam neki. Azt mondtam, csak sok a munka. De valójában minden gondolatom anyám körül forog. Vajon hiányzom neki? Gondol rám? Vagy ő is úgy próbálja túlélni ezt az űrt, ahogy én?

Egyik este Gábor megint próbálkozik:
– Tudod, hogy mennyire szeretlek, ugye? De félek, hogy ha ezt így folytatod, egy nap megbánod majd.

– Mit bánnék meg? – kérdezem dühösen.

– Hogy nem próbáltad meg helyrehozni vele. Hogy hagytad elmenni ezt az időt.

Nem válaszolok. Csak ülök a sötétben, és hallgatom az esőt az ablakon. Eszembe jutnak gyerekkorom karácsonyai: anyám mindig mindent tökéletesre akart csinálni. A fa alatt mindig ott voltak a legszebb ajándékok, de soha nem volt időnk igazán együtt lenni. Mindig rohant valahová.

Most én is rohanok – de csak körbe-körbe a saját gondolataimban.

Egy vasárnap reggel végül elhatározom magam. Felhívom őt. A telefon kicsöng, majd felveszi.

– Igen? – hallom megfáradt hangját.

– Szia, anya… én vagyok.

Csend. Hosszú másodpercek telnek el.

– Szia, kicsim – mondja végül halkan.

Nem tudom, mit mondjak. Csak ülök ott a konyhában, és érzem, hogy könnyek szúrják a szememet.

– Sajnálom – suttogom végül. – Sajnálom mindent.

– Én is sajnálom – feleli ő is. – Olyan nehéz volt nélküled.

Beszélgetünk még egy kicsit az időjárásról, a munkáról, Gáborról. Semmi fontosról – és mégis mindenről. Amikor leteszem a telefont, érzem, hogy valami megmozdult bennem. Nem oldódott meg minden – de talán elindult valami.

Azóta néha üzenünk egymásnak. Nem beszélünk a múltról; még nem tudunk. De már nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy csak félünk attól, hogy örökre elveszítjük azt, ami sosem volt igazán a miénk?